Ránézve szeretet és melegség járja át a szívemet.

A kézügyességemmel soha nem emelkedtem ki az átlagból. Időnként mégis elfog egy kézimunkázási, kötés-horgolási láz. Akkor egy-két hétig, de akár egy-két hónapig, vagyis míg el nem készül az eltervezett darab, öltögetek, csattogtatom kötőtűimet. Tulajdonképpen alapismereteim vannak mindezekből Anyukám, és iskolai tanulmányaim révén. A mi korosztályunknak, ha voltak is technika és politechnika órái, és ezen belül varrás, kötés, horgolás tanulmányai, már nem volt trendi a saját készítésű terítőkkel, függönyökkel díszíteni a lakást.

Habár sok ismerősömnél járva láttam a féltve őrzött, nagy becsben tartott, ünnepekre elővett anyai, nagymamai kézzel készített terítőket. Én is, mint a magam korabeli asszonyok, a mai napig kincsnek érzem ezeket, nagy becsben tartom, amíg használatuk folytán meg nem kopnak, el nem szakadnak. Mi már ilyen „míves” terítőket nemigen készítettünk. Nem is volt rá időnk, és a „te csak tanulj” szólamokkal bizony sok ilyesmiről is „lebeszéltek”, és mi hagytuk magunkat. A pályakezdéssel szinte egyidejű házasságkötések sem igen kedveztek a kézimunkázásnak. A boltokban pedig egyre szebb és sokszínűbb terméket lehetett kapni könnyen mosható anyagokból.

Csakhogy szükségem lett volna egy kisebb méretű terítőre, egy sarokpolc kicsi polcára valót - ilyet készen sehol sem találtam. Meddig tart ezt megvarrnom? – gondoltam. Megcsinálom, és akkor színben nagyságban olyan lesz, amilyet szeretnék! Így kezdődött. Megcsináltam egy keresztszemes kicsiny terítőt, majd vérszemet kaptam és egyre több bútor felületére varrogattam kis terítőket. Olyan hétköznapra valót, amit mosni, vasalni kellett ugyan, de mégsem tömegcikk volt, hanem olyan, ami csak az én lakásomban volt. Fiaimnak óvodás korukban sapkát, sálat, mellénykéket, kis nadrágokat kötögettem. Ezek elég egyszerűek voltak, gyorsan elkészültek, de a kötésminta és az általam választott színek miatt egyedi darabok voltak. Az ismerőseim mindig megkérdezték, hogy hol vettem. Majd következtek a dolgos, felpörgetett évtizedek. Meglehetősen rohanós életünk volt, amikor ismét szünetelt mindenféle kézimunkázási tevékenység.

Amikor aztán véget értek a ”munkás” hétköznapok, ismét előkerült a szekrény mélyéről a tű, a megmaradt színes motringok, fonalak. Nem is tudom hány kis mellényt kötöttem a maradékokból, mondván jó lesz majd rokonaim, ismerőseim kisgyermekeinek, unokáinak. Így is történt. Az idők folyamán szép sorban elfogytak a mellénykék, sapkák. Az újonnan vásárolt fonalakból már magunknak kötöttem mellényeket, néha egy-egy pulóvert, és készítettem az étkezőasztalra nagyobb terítőket. Néhányat, évekig ki se raktam, mert valahogy a bolti tökéletesen hímzett, csillogó-villogó, gyönyörű terítőket látván kicsit kezdetlegesnek éreztem az enyémeket. Egyik évben mégiscsak felraktam adventre a karácsonyi terítőmet. Legyen már fent legalább egyszer ez a sete-sutának tűnő terítő, karácsonyra meg majd valami mutatós, hibátlanul hímzett, nyomott terítő lesz feltéve - gondoltam.

Ahogy felraktam, a legelső ismerős, aki betoppant hozzánk azonnal észrevételezte az ebédlőasztalomon az adventinek kinevezett terítőmet, és.. és.. tetszett neki. Azóta már sokaknak tetszett. És nekem is megtetszett. Nem cserélném már le semmi más terítőért, adventkor. Igaz kézimunkakönyvből vett a minta, de a kézimunka anyaga, a minták elhelyezése, színezése annyira egyedülálló, és olyannyira az enyém, hogy a szívemhez nőtt. Nem annyira elegáns, mint a mesterművű boltiak, de meghitté, barátságossá teszi otthonunkat. Hűségesen terül el asztalomon adventkor, rajta unokanővérem által készített adventi koszorú. Teljesítik kötelességüket. Rájuk nézve szeretet és melegség járja át a szívemet, megnyugszik a lelkem, békét sugallnak, és én elmélázok kicsit az elmúlt év, évek történésein.

Izzy

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide!