40 évvel ezelőtti emlékek

Apósom több évtizede meghalt, mégis szeretettel gondolok rá. Magas, fekete bajuszos, göndör hajú ember volt. 40 év távlatából úgy érzem, hogy nagyon szeretett engem, a menyét, és lányomat, az egyetlen kislány unokáját is. Amikor bekerültem a családba, illetve férjem bemutatott a családjának, rögtön tudtam, hogy kedvelni fogjuk egymást. Mindig a kedvemben járt, mindenben nekem adott igazat a fiával szemben. Az anyósom  furcsa természetű asszony volt, aki csak a lányát ajnározta és a két fiú unokáját, ami számomra természetes volt.

Apósom abban az időben még dolgozott, iskolásokat oktatott az asztalos szakma fortélyaira és megbecsülésére. Nagyon szerette tanítványait és a tanítványai is szerették őt. Tudott bánni a gyerekekkel. A tanulók nemcsak fűrészeltek, fúrtak, faragtak, csiszoltak, hanem tárgyakat is készítettek, pl. falra akasztós virágtartót, kis sámlit, hokedlit. Volt, akinek olyan jól sikerült, hogy kiállításra is küldték a munkáját. Az asztalosműhelyben nem csak az órai tananyagot sajátították el, annál sokkal, sokkal többet tanultak. Olyan volt a műhely, mint egy nagy családi ház, melyben volt egy nagyszoba, ahol 10-12 gyermek tanult, dolgozott és volt a piciny iroda, mely néha átalakult konyhává.

A tanoncok mindig megkínálták a mesterüket finom hazai, házi kolbásszal, szalonnával, tepertővel. Jó dolog is volt télen kóstolót kapni a sok finom disznóságból. Az apósom sem volt rest, szeretett főzőcskézni, néha olyan illatok terjengtek a műhelyben, mintha étterembe nyitottunk volna be. Minden reggel betett az aktatáskájába 4-5 fej vöröshagymát, és amíg a gyerekek készítették az órai anyagot, addig olyan finom tízórait sütögetett a sok finomságból, hogy mindenki megnyalta a tíz ujját. Volt szerencsém egyszer megkóstolni a villásreggelit amikor, arra jártam Évikével, a kislányommal. Nem volt ott kanál, meg villa, meg tányér, csak a kenyér és a héja. A kenyeret mártogatni kellet a kisült szalonna és kolbász zsírjába, a héjával pedig csippenteni egy falat szalonnát vagy kolbászt.

Ahogy felidézem e kis történetet, az ínycsiklandótó finom illat most is az orromban van, és előttem van mosolygós arca, pocakos alakja. Én apa nélkül nőttem fel, irigyeltem azokat, akiknek volt apukájuk és nem csonka családban nőttek fel, mint én. Talán ezért is kedveltem és néztem fel rá.

Vica

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!