Nem gondoltam, volna, hogy  nyugdíj után is dolgozni fogok. Mindig is azt mondogattam, csak egyszer menjek el nyugdíjba, soha, de soha nem fogok visszavágyni a munka világába. Nem arról van szó, hogy nem szeretek dolgozni, csak a számokat, a statisztikákat, no meg a problémákkal teli légkört nagyon utáltam már.

De ez a munka más. Kicsit fizikai, kicsit szellemi, néha pörgős, néha semmittevős.  De minden téren izgalmas és lélekmelengető, pláne akkor, amikor az emberek csak úgy megnyílnak egy idegen előtt. Szeretem, hogy minden nap ápoltnak  és csinosnak kell lennem, inspirál a sok szép ruha, mert a külsőmmel is kedvet csinálok a jólöltözöttséghez  az ide betévedőknek.

A bolt,  ahol munkát vállaltam, egy olasz gyerekruha turkáló, ahol sok mindenki megfordul a várandós anyukától a nagypapáig. Ez az a hely, ahol te vagy a főnök és a beosztott egy személyben, ahol minden kívánságot  neked kell teljesítened.  Itt rögtönözni is kell, mert a vásárló a legolcsóbban, a legjobbat szeretné. Az igények valahogy így hangzanak: - Valami stílusosat, egyénit szeretnék, vagy:  - Segítség! Én azt sem tudom, mit kell ráadni egy pici babára, amikor megszületik.

Az ilyen mondatoktól az elején kissé felhúztam a szemöldököm, de hamar rájöttem, hogyan kell kezelni a helyzetet. Mára, úgy fél év után, elmondhatom, mindent tudok, mindenhez értek itt a bolton belül. Tudok pár perc alatt felvarrni egy leszakadt gombot, vagy előteremteni a zsákból a hőn áhított ruhácskát, netán csak helyeselni az éppen aktuális anyuka-gyerek problémát. És néha hallgatni is tudok hosszú perceken át, amikor kiöntik a szívüket az emberek, csak úgy spontán, majd  megkönnyebbülten továbbmennek. A jutalmam, sose marad el: egy mosoly, egy köszönöm, vagy egy gyermek puszi mindig kijár érte.

Volt egy eset, amikor bejött a boltba egy fiatal pár 2 év körüli kisfiúval. A papa rögtön rászólt a gyermekre, hogy semmihez nem nyúlni, szót fogadni,  és ezzel viharosan el is távozott. Az anyuka elkezdett turkálni, a gyermek meg hozzákezdett bömbölni. Erre én finoman magamhoz húztam és halkan fülébe súgtam, hogy gyere, nyugodtan szedd szét a boltot, nyúlj hozzá mindenhez és keress magadnak valamit. És lám, a kisfiú csak úgy bámult rám a nagy szemeivel, és abbahagyta a sírást. Eközben anyuka  próbálgatta gyermekére a ruhácskákat, és ő szótlanul tűrte. Távozáskor a gyermek visszaszaladt hozzám és kivéve a cumit a szájából tartotta kis pofiját egy puszira. Hát nem egy aranyos?  Azt mondják, a gyerekek megérzik, ha szeretik.

Egy másik eset mély nyomot hagyott bennem. Ápolt, jó megjelenésű, középkorú hölgy  lépett be a boltomba. Magának szeretett volna valamit vásárolni, mivel a konfekció méret nem volt jó rá. Kicsi, sovány, törékeny termete egyből szembeötlött. Mivel senki más nem volt ebben az időben az üzletben, a nadrágok között keresgélve elkezdődött a beszélgetés. Hamar megtudtam, hogy munkanélküli tanárnőként tengeti életét, beteg édesanyjával él egy fedél alatt. Az árvíz tönkretette lakását és tönkrement a házassága is. Éppen  utazni készült, hogy a börtönben  meglátogassa barátját, aki szerinte ártatlanul ül előzetes letartoztatásban. Hm!  Mit mondhatok ezek után? Remélem tudtam könnyíteni a lelkén azzal, hogy meghallgattam, még ha kézzelfogható segítséget nem is adhattam. A mosoly és a barátságos búcsú itt is megvolt. Havonta egyszer én is elsétálok a fodrászomhoz és kiöntöm a szívem, mert nekem ö a lelki szemetesládám.

Ez nekem az álommunka, ahol jól érzem magam. Ha tehettem volna, ezt csinálom 40 éven keresztül. Ezért a munkáért szívesen kelek minden reggel, szépen, csinosan felöltözöm, estére kellemesen  elfáradok, és még pénzt is keresek. 

Vica