Nagy dózisban adagoltuk a gyógyszertárban nem kapható gyógyszereket: a szeretetet, az odafigyelést, a türelmet, minden sajnálkozás, kényeztetés nélkül.

Akinek nem tetszik, csinálja jobban –  válaszolom a kipirosodott arcú, csillogó szemű fiam „Jó,  amit csinálok?„ kérdésére.  Nézem az arcát, a csillogó szemeit, a hihetetlen optimizmust, a kedvességet, ami sugárzik belőle. Egész lényéből árad  a tenni akarás, amivel meg akarja mutatni a világnak, hogy ő ugyanolyan értékes ember, mint aki egészségesen született. Mert ő, születési körülményei folytán fogyatékossággal kell, hogy élje életét, immár negyedik évtizedét taposva.

Nagyon régen volt már, de a tudatalattimban mindig is ott cseng a kisdedkorában elhangzott orvosi szakvélemény: „Innen a rendelőből a hivatalba tessék menni, intézményi elhelyezést kérni, előjegyeztetni, mert ez a gyerek nemhogy járni nem fog, de magukat sem fogja felismerni soha…”.

Kézben vittem hazáig, potyogtak kis ruhájára a könnyeim. Útközben döntöttem.  Soha nem adom ki a kezemből ezt a piciny teremtményt. Azt tudtam, hogy mit nem akarok. A se vele-se nélküle, mártír életet. Azt nem tudtam, hogy annak ellenkezője hogyan fog megvalósulni. Nagy  segítségemre voltak a fogyatékossággal foglalkozó könyvek, amelyeket mind elolvastam, ami  akkoriban megjelent. Az egyik , a „Gólya, gólya gilice„ című, szinte a bibliámmá vált.  Még voltunk egy-két klinikán, vizsgálaton, ahol egyöntetűen megállapították az elhalt agysejtek miatti következményeket. Lakóhelyemen megtaláltam azt a gyerekorvost és szakorvost, akik engem meghallgatva segítettek a továbbiakban a  fiam fejlődése érdekében. A fejlesztés  legfontosabb eleme, hogy az elhalt agysejtek helyett az „alvó” agysejteket bírjuk rá, hogy „felébredjenek”, dolgozzanak, lehetőleg külső ingerek hatására, gyógyszerek nélkül.

6,5 évesen, középsős óvodai csoportban

A mozgásterápiát a Pető Intézet konduktorai révén ismertük meg, alkalmaztuk otthon. Logopédiai foglalkozásokon rendszeresen (16 évig) vett részt a fiam. Hegyen-völgyön, vízpartokon, babakocsiban, kézben, nyakban velünk járta a környéket, az országot. Amikor nem úton voltunk, akkor otthon, mesekönyvek, kifestők, építő jellegű, ismeretet nyújtó játékok között, bátyjával játszva, teltek – múltak kisfiam napjai. A mozgásterápia következtében négy évesen felállt, majd megtette az első lépéseit. A logopédiai foglalkozások eredményeképpen 6 évesen kimondta  az első szavakat. Orvosunk segítségével,  megfigyelésével, és kíváncsiságának köszönhetően, bekerült először egy bölcsődébe, majd egy óvodába -  egészséges csoportba.  A dadusok, az óvónénik, a gyerekek, mindnyájan elfogadták, nem esett bántódása, még szóbeli csúfolódás szinten sem. Kisfiamnak pedig olyan példa és húzóerő volt ez az időszak, ami minden téren megmutatkozott a fejlődésében.

Gábor rajza

Családunkban, ismeretségi körünkben teljes jogú tagként fogadtuk el, közösségekben nyíltszívű, barátságos fiúként ismerték  meg. Egy alkalommal, a már felcseperedett fiunkkal sétálva találkoztunk egy olyan orvos ismerősünkkel, aki csecsemőként látta őt utoljára.  Csodálkozó szemeket meresztve csúszott ki a száján a megjegyzés:  csoda történt.  Csoda  történt volna? Nem  gondolom!  Vagy ha igen, akkor a csoda az volt, hogy  a  mi családi hozzáállásunk, szemléletünk megegyeztek a fiúnkat kezelő, figyelő orvosokéval, konduktorokéval, logopédusokéval és a bölcsődében, óvodában, kisegítő iskolában tanítók, nevelők szemléletével.  Elég nagy dózisban adagoltuk a gyógyszertárban nem kapható gyógyszereket: a szeretetet, az odafigyelést, a türelmet, minden sajnálkozás, kényeztetés nélkül.

Karácsonykor

Sosem vontam kétségbe az anno adott orvosi diagnózisokat,  és sosem hittem abban, hogy létezik gyógyszer halott agysejtek felélesztésére (de szerencsére az élő agysejtek egészségesek voltak). Amikor döntöttem, „kisöpörtem”a sajnálkozás érzést,  a miérteken való rágódást a fejemből … Nem volt könnyű , de nem is hagytam időt ilyenekre magamnak. Egy idő után meg eszembe se jutott. Ugyanúgy nevelgettük férjemmel őt, mint az egészséges, nagyobb fiunkat. Egyikkel, az egyikünk edzésre, hangszeres órára, nyelvórákra  rohant, a másikunk, a másikkal logopédiára, gyógytornára (konduktorhoz),   - és az uszodában összefutottunk ….

Hogy nem egészen olyan amit csinál, ahogyan egy ép kezű ember csinálná? Akinek nem tetszik, csinálja jobban, mondogatjuk,  és eszem ágában sincs javítgatni, utána csinálni az elrontott  dolgokat. Nem kell mindig, mindennek tökéletesnek lennie….

Kukorica gereblyézése közben

Ülök a kerti padon, a tavaszi napsugár simogatja arcomat, fiam boldog mosolya melengeti szívemet. A negyvenedik évében jár. Mi lett volna ha …? Ha akkor, majd negyven évvel ezelőtt, útközben hazafelé letérek a másik útra, a „hivatal” felé vezető útra, kérvényezni… Nem tudom a választ, nem tudom, akkor hogyan alakult volna életünk. Döntöttem, és ezáltal bejártunk egy életutat, egy olyan életutat, amelyben úgy érzem teljesen normális családi életet éltünk mindnyájan, amiben egy fogyatékossággal született kis emberke is  napi feladataival, céljaival a mai napig emberhez méltó életet él.

Izzy