Három édesanya vallomása.

A gyerekek előbb-utóbb elhagyják a családi fészket és új, önálló életet kezdenek. Az édesanyák gyakran nehezen viselik ezt a változást, meg kell küzdeniük az új helyzettel. Írásunkban három anya (ma már nagymama) számol be arról, hogyan élték meg ezt az időszakot.

Lányaim szinte egyszerre repültek ki a fészekből, azaz hagyták el a szülői házat. Én – a férjemmel az oldalamon -  olyan lettem, mint egy szárnyaszegett madár. Nem találtam a helyemet a megüresedett fészekben. Mindketten egy élettárssal kezdtek új életet, élvezték a szárnypróbálgatást, a függetlenséget, én pedig tehetetlenül kerestem a helyemet ebben az új, furcsa helyzetben. Huszon valahány évig ők voltak életünk középpontjában – jóllehet természetes módon egyre jobban lazult  a kötelék – furcsa volt a hírtelen bekövetkező üresség. Véletlenül akadtam rá egy internetes oldalra, melynek egyik topikjában éppen az „üres a fészek” volt az összekötő kapocs az egymással chatezők között. Hosszú ideig tartott ez az intrenetes, napi szintű barátság a hasonló helyzetben lévőkkel.  A felismerés, hogy a helyzetem nem egyedi, mindez másoknál is törvényszerűen bekövetkezik, sokkal elviselhetőbbé tette a helyzetet és lassan jöttek a fájdalmat enyhítő, a helyzetet kezelő  megoldások is.

Először is eldöntöttük, hogy lecseréljük az üresen maradt fészket egy kisebbre. A keresgélés,  majd még inkább a megvalósítás, jól lekötötte fölös energiámat és egy új fészek berendezése lelkesedéssel és izgalommal töltött el, elvonta a figyelmemet a bánatomról. Az új fészekben lakva a régi férjjel is szinte új életet kezdtünk, elkezdtünk újra színházba, moziba és társaságba járni, amit évekig elhanyagoltunk. És hamarosan megjelent egy új családtag is az életünkben, nevezetesen egy párhetes kiscica, melyet egyik lányunk hozott ajándékba. A cicát némi távolságtartással fogadtuk, de hamarosan imádott kedvencünkké vált. Ekkor kezdtem a régi hobbijaimat is elővenni, sőt újakat kipróbálni. Az agyagozás, majd a családfakutatás, ékszerkészítés jól kitöltötték a szabadidőmet.  Aztán sok év után végre megjelent egy unoka, majd még egy, és látva gyerekeink boldogulását, most éljük a nagyszülők kiteljesedett, nyugdíjas  életét.  

Cecilia

Gyermekeim önállósodása nem okozott maradandó űrt életemben

Mindkét gyermekem több mint 20 évig élvezte közelségem, és kapaszkodtak a szoknyám szélébe, nem hagyták el egykönnyen a szülői házat. Talán éppen ezért nem éreztem annyira tragikusnak a leválást, üres nem lett a fészek, mert fiam mindig gondoskodott arról, hogy lányt hozzon a házhoz, a kirepült gyermekem helyett.

A rangidős lányom költözött előbb két utcával arrébb, hogy önállósodjon, majd kicsit később távozott a fővárosba és meg sem állt, csak külföldön. Az átmenet teljesen természetes volt. Nem állt elém egy szép napon, csak úgy hirtelen, hogy ide figyelj anya, én most kiröpülök, adj hozzá szárnyakat és pénzt, kívánj nekem sok szerencsét. Nem kért semmit, se pénzt, se kelengyét, mert tudta, hogy én is az alapoktól kezdtem.

Üres a fészek érzésem sosem volt, fiam barátnői  élvezték vendégszeretetemet, mert én nagyon szerettem őket. Beszélgettem velük erről-arról, sosem osztogattam nekik az észt. Fiam jól érzi magát, élvezte, élvezi a szülői ház melegségét. Átmenetileg és csak rövid időre hagyta el e fészket. És egyszer csak azt vettem észre, hogy nagymama leszek. Azt hogy lányom kirepült, fiam családot alapított, nem éltem meg negatívumként. Lehet, hogy azért, mert volt időm felkészülni arra, hogy egyszer ők is saját életet akarnak majd élni, mint én annak idején. Ez nekem így volt természetes.

Az önállósodásuk, már régóta megtörtént, de én még mindig nagyon izgulok értük. Tudom, hogy nem kell mindig telefonálniuk, de azért jól esik, ha tudatják velem, hogy most ide mentünk nyaralni, vagy éppen erre a tanfolyamra jelentkeztem, mert érdekel a témája. A köldökzsinórt sem vágtam el teljesen, ha tehetem, szívesen segítek anyagilag is.

És végre élvezem, hogy van szabadidőm, mert a gyerekek kirepülésével, rengeteg szabadidőre tettem szert. Kedvenc hobbijaim előtérbe kerültek és nem ellenségem már az idő sem. Az üres fészeknek nevezett periódus nekem egy új szakaszt hozott az életembe, egy egészen más ritmust. Közben nyugdíjas lettem és átértékeltem az életemet. A jó dolgokat megtartottam, a rosszakat kiűztem,  elhagytam életemből.

Büszke vagyok arra, hogy két gyermeket neveltünk fel férjemmel, akik megállják helyüket a nagyvilágban és a saját lábukon állnak. Bízok benne, hogy jól élik az életüket, dolgoznak, haladnak és azt hiszem, boldogan emlékeznek vissza gyermekkorukra.

Vica

Összeszorult a szívem, amikor a lányom elköltözött

A fecske mama repülni tanítja a fiókákat

Fiús és lányos szülők voltunk. Azért írom múlt időben, mert a férjem már nem él. Mi ösztönösen éreztük és tudtuk, hogy a gyerekek egyszer leválnak tőlünk, és nem akartuk mindenáron magunknak nevelni őket. A példamutatásban és a gyerekek iránti  bizalomban  hiszek a mai napig.

A kis fecskék kirepültek, a fecskemama egyedül maradt

Tudom, hogy bármi történne velem, azonnal a segítségemre sietnének, és egymás iránt is így éreznek. Egész más a fiúk és a lányok "kirepülése". Talán a fiús mamák igazat adnak ebben. Szinte természetesnek vettük, amikor a fiunk elköltözött és elkezdte a saját életét, hiszen ő férfi !! Bezzeg amikor a lányunk bejelentette, hogy szeretne elköltözni, összeszorult a szívem. Mikor úgymond „elvitte a kis motyóját", szomorúan és kétségbeesve néztünk utána. De el kellett engedni, hiszen már a húszas éveiben járt. Dolgozott, élte az életét és mi is megnyugodtunk. De jött a szerelem, és követte szíve választottját külföldre. Nehéz szívvel kísértük ki az állomásra. Tudta, hogy ha bármi történik, szeretettel várjuk haza. Szerencsére jól választott és szeretetben, békében élnek. Természetesen az anyai aggódásom a mai napig nem szűnt meg, igyekszem nem kimutatni, illetve most már kiterjed imádott unokámra is. Gondolom nem én vagyok az egyedüli, sokan éreznek úgy mint én.

A fecskés képeket én készítettem.

Sári