Egy falusi gyermekkor emlékei

        Épp a napokban gondolkodtam el azon: mennyivel könnyebb a háztartási munkákat elvégezni napjainkban, mint 50-60-70 évvel ezelőtt ugyanezt nagyanyáinknak. Ma számtalan hasznos gép, eszköz és vegyszer segíti a munkák elvégzését, míg  korábban mindezt kézi erővel kellett megcsinálni. És mégis – vagy ennek ellenére – mi is elfáradunk, a sokféle teendő elvégzéséhez minden lelkierőnk összeszedésére szükségünk van.

            Nézzük például a mosást!  Erdélyi nagymamám még a patakra járt mosni és nagy kitartással, erőfeszítéssel tudta tisztára mosni az ágyneműt-asztalneműt, az ingeket, vásznakat. Már egy nappal korábban elkészítette a lúgos áztatólevet, gondosan beáztatott és megdörzsölt minden darabot, másnapig ázni hagyta. Reggel jókor kelt, ellátta az állatokat, reggelit készített a családnak, majd az áztatóvízből kicsavarta a ruhadarabokat, egy vesszőkosárba rakta, azt feltette a fejére és így egyensúlyozva lépkedett lefelé a domboldalon a patakhoz.

Egy “kicsiszéket” és sulykolófát is vitt magával és – a patak vizében térdig állva - ezen sulykolta-ütögette a vizes ruhát, meg-megöblítve a patak tovafutó, tiszta vizében, hogy azután újra kezdje a következő darabbal. Az így megtisztított ruhákat a patak egy csendes vízjárású részébe rakta, kővel lenyomtatta, hagyta még ázni. Amikor 3-4 darabbal végzett, újrakezdte, megsulykolta, alaposan megöblítette a patak sodrásában, a partra vitte és kicsavarta. Ilyenkor nagyon jól jött a szintén aznap mosó asszonyok, rokonok közelsége: kölcsönösen segítették egymást a nagy, vastag kenderből vagy lenből szőtt nehéz darabok kicsavarásában. Ezeket azután a közeli bokrokon vagy a füvön szétterítették, hogy száradjon és a hazafelé tartó úton ne legyen annyira nehéz. Sokszor csak késő délutánra, estefelé végeztek, fáradtan kapaszkodtak felfelé, otthon pedig mindent kiteregettek (a padláson vagy a csűrben), vacsorát főztek a családnak, ellátták az állatokat, megfejték a tehenet és a másnapi teendőket számbavéve tértek nyugovóra.

            Apai nagymamámék közelében nem volt sem patak, sem folyó, így a mosást az udvaron, fészerben, télen a konyhában kellett megoldani. Az áztatás elmaradhatatlan volt, másnap jókor reggel a férfiak raktak tüzet, hordták a vizet a kútból az üstbe, amelyben a mosáshoz kellett a vizet melegíteni. Ha nagy volt a család, sokszor 2-3 napig is tartott a mosás, teknőben, súrolókefével vagy a dörzsölő deszkán (mi ruplinak hívtuk): jó szervezést és nagy fizikai erőt, állóképességet igényelt a háziasszony részéről. A beáztatott ruhát kétszer mosták át, alaposan, kézzel dörzsölve a kritikus pontokat, a szennyezettebb részeket, foltokat. Kétszer öblítették át, az első öblítővizben is sokáig ázott, kicsavarták, majd a második öblítővízzel végleg tisztára, szappan vagy mosólúg-mentessé tették,. Az ágy- és asztalneműt, ingeket, blúzokat természetesen kékítették és keményítették is, hogy szépen vasalható legyen, hófehér maradjon. Utána erősen és alaposan kicsavarták, kirázták a ruhadarabokat. Ezután következett a teregetés: nyáron, jó időben az udvaron kihúzott kötélre, a hűvös-esős időszakokban a padlásra került száradni a ruha.

A száraz lepedőket, huzatokat, abroszokat, ingeket vasalás előtt vízzel be is kellett spriccelni, hogy simára tudjuk kivasalni. A több kilós (un. szenes) vasaló használatához komoly fizikai erő és további kitartás kellett. Először faszenet kellett égetni benne, ügyelve, hogy füst és korom ne érje a tiszta ruhát (ezért többnyire a gangon vagy folyosón, szabad levegőn gyújtotta be nagymamám). Ha a vasaló talpa már meleg volt, gyorsan kellett dolgozni: először a durvább darabokat, utána pedig a kényesebb, finomabb anyagból készülteket kellett kivasalni. Ha már kezdett kihűlni, újra fel kellett benne izzítani a parazsat, a súlyos vasalót himbálva-lengetve, majd újra serényen folytatni a vasalást. A felszabaduló gázok miatt ilyenkor mindig fájt a fejük (pont úgy, ahogyan József Attila írja Anyám c. versében: “…Anyám volt, apró, korán meghalt, mert a mosónők korán halnak, a cipeléstől reszket lábuk s fejük fáj a vasalástól).  Némi könnyebbséget jelentett a mángorlófa: ennek segítségével lehetett a lepedőket, terítőket simává tenni.

            Nagymosás általában kétszer volt egy hónapban, az un. kismosást (fehérnemű, zsebkendők, zoknik és harisnyák, stb) hetente végeztük. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a nehéz fizikai munkák ellenére nem piszkolódott annyira a ruha, mint manapság, mert a levegő- és környezet szennyezettsége sokkal kisebb volt. Egy inget 2-3-szor is felvett nagyapó vagy apukám, csak a fehérneműt cseréltük gyakrabban. És persze mi gyerekek is vigyáztunk a ruhánkra, be ne piszkoljuk, össze ne sározzuk, folt se essen rá. Ha mégis megtörtént, bizony szidást kaptunk.

            Míg összeszedtem emlék-töredékeimet erről a nehéz munkáról, felrémlett előttem nagymamáim elégedett tekintete, a kedves mozdulatok, amellyel a kivasalt ruhákat összehajtogatták, elsimították és mosolyogva a szekrénybe, sublótba rakták.

           Fodor Anna

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről.  Csatlakozáshoz

katt ide!