Érdekes emberekkel és új ismeretekkel teli nagy utazásokról ábrándoztam.

Azon a tavaszon, húszévesen, szélsőséges hangulatok között ingadozva éltem. Hol olyan boldog voltam, hogy repülni tudtam volna és megcirógatni a felhőket, hol pedig eszeveszetten boldogtalan és nem találtam az élet értelmét. A szárnypróbálgatások, útkeresések időszaka volt ez, mint mindenkinél, húszévesen.

Pötyi barátnőmmel azt találtuk ki, hogy a tavaszi szünetben egy pár napra elmegyünk autóstoppal valahová. Csak úgy, minden cél és útirány nélkül, kalandból (a szüleim nem tudtak az utazás módjáról). Amerre megy az autós, aki felvesz, odamegyünk mi is.  Az autóstop akkoriban divatos dolog volt a fiatalok körében, sokan közlekedtek így, még kevés autó futott az utakon és szívesen felvették az autóstopposokat. Az ember csak kiállt az út mellé, integetett, és boldogan rohant a megálló autóhoz, hogy beszálljon.

Pötyi – velem ellentétben -   igen határozott,  vagány  lány volt. Az volt a szavajárása hogy, "velem nem történhet meg semmi, amit nem akarok". Ez nekem nagyon imponált  és  rábíztam magamat a megérzéseire. Hogy valami célja mégis legyen az utuknak, már útközben azt találtuk ki, hogy  akkoriban alakuló ifjúsági klubokat keresünk fel, és majd írok róla egy cikket az egyetemi újságba.

Az út során egyetlen egyszer kerültünk nehéz helyzetbe. Két középkorú férfi ült elöl a kocsiban, mi hátul, és vidáman trécseltünk velük. Egyszer csak a kocsi hirtelen lefékezett, megállt egy mellékút szélén és a két férfi se szó, se beszéd kiszállt a kocsiból, felnyitották a csomagtartót és puskát vettek elő. Pötyivel kétségbeesve néztünk egymásra és menekülésre készen kiugrottunk az autóból. Addigra eldördült a fegyver és a férfiak egy lelőtt fácánt hoztak a kocsiba diadalittasan. Megkönnyebbülve ültünk vissza és folytattunk utunkat az ismeretlen felé.

Uticél: bárhova

 Háromnapos utunk állomásaiból Dunaújvárosra és Sárbogárdra emlékszem. Mindenütt szívélyesen fogadták a két egyetemista lányt és örömmel mutatták be az ifjúsági klubjukat. Egyszer egy tornateremben, egyszer pedig egy előszobában aludtunk. Sok érdekes emberrel ismerkedtünk meg, élveztük a szabadságnak és a titkos kalandnak az ízét. Kissé lenyugodva ültünk vissza az iskolapadba. Az utazás tapasztalatait  megírtam az egyetemi újságnak. (Akkor még nem sejthettem, hogy egyszer még az újságírásból fogok megélni, bár a következő  cikk megjelenéséhez húsz évnek kellett eltelnie).

A hatvanas évek második felében jártunk. Miközben a szocializmus csendben épült, a résnyire nyíló vasfüggönyön át a rothadó kapitalizmus édeskés levegője áradt be. Az Amerikában akkor bontakozó hippimozgalom, a beat zene, és a bohém, szabad, kalandos életmód általunk elképzelt képe betört az életünkbe és szirénhangként vonzott.  A szirénhangok engem Angliáig csábítottak.  Egyik énem nagy utazásokról ábrándozott, tele érdekes emberekkel és új ismeretekkel. A másik, földönjáró énem azt sugallta, hogy a diplomaosztás után munkába álljak, majd családot alapítsak. Az itthon rám váró, barna herceg vonzása erősebb volt, mint a kalandvágy. Hazajöttem. (A herceg, kicsit megőszülve, megpocakosodva, itt ül mellettem).

Mikor autóstoppos kalandunk után pár évvel Pötyi beállított hozzánk, már egyéves volt a kislányunk. Egy olasz fiúval jött, aki felvette őt a kocsijába, miközben barátnőm egy külföldi úticél felé igyekezett. Boldog volt és optimista, kalandor kedve nem csitult. Akkor láttam utoljára, azóta nem találkozott vele, és nem hallott róla senki, az ismerősök közül sem.

A minap vele álmodtam. Találkoztunk végre. Ő ugyanolyan fiatal volt és sugárzó, mint utolsó találkozásunk idején. Én pedig az, aki vagyok, egy régiség korú nagymama.  Nem ismert meg, hiába magyaráztam, hogy ki vagyok. Nagyon sok gyereke és unokája volt és hippi nagymamaként velük együtt kalandozott szerte a világban.

Cecilia