De nem adom fel a reményt, hogy egyszer majd hazajön.

’Ha az ember gyereke külföldön él’ sorozatunkban most Sári írja le, milyen érzések kavarognak benne.

Nagyon gyorsan repülnek az évek. Már 9. éve, hogy a kislányom Angliában, Walesban él.

Tulajdonképpen a szerelem vezérelte, hogy változtasson az életén. A családunk igen "röghöz kötött", hat ökörrel sem lehetett bennünket a városunkból kimozdítani. A gyerekeim is így gondolták, a lányom szerette munkahelyét, volt  baráti társasága, ha nem jön Lajos, eszébe sem jutott volna elmenni.

Egy napon elénk állt, hogy akkor ő úgy döntött, megy a Lajos után, aki akkor már 2 éve Londonban élt. Mint "felvilágosult” szülők támogattuk, de természetesen féltettük. Skype-on  tartottuk a kapcsolatot velük, így gyakrabban láttuk, hallottuk őket. London drágának bizonyult, sokat dolgoztak, mígnem adódott egy lehetőség Walesben, és átköltöztek.

Úgy gondolom, hogy a lehetőségeket jól kihasználták. Ahova költöztek, egyetemi város, az öböl partján fekszik. Mindketten elvégezték az EU-s ingyenes nyelvtanfolyamot, és ma már jól beszélik a nyelvet. A vejem konyhafőnök lett, szereti a munkáját, és őt  is megbecsülik, mert a magyar jó munkaerő. A lányom elvégezte a művészeti egyetemet és most már a szakmájában dolgozik. Arról nem beszélve, hogy fele annyiból meg tudnak élni, mint Londonban. Többször voltunk már náluk a vejem szüleivel együtt, és megnyugodtunk.

Hogy nekünk, szülőknek milyen  érzés volt?  Nagyon nehéz! Sokáig tartott míg nem aggodalommal gondoltam rájuk. Közben a férjem meghalt, de a fiamék itt élnek, és a kis unokám sok erőt ad. 

Már nem kérem a lányomat és a vejemet, hogy jöjjenek haza, mint eleinte, mert belátom, messze van az az idő, amikor itthon is megtalálhatják a boldogulásukat. Hogy miért vagyok ilyen szkeptikus? Mert  bármennyire is szeretném, a valóság nagyon ezt igazolja. Ők már beilleszkedtek és jól érzik magukat. Évente kétszer hazalátogatnak  és számukra nagyon elkeserítő a megosztottság, amit itthon tapasztalnak.

De a reményt nem adom fel !

Sári