Történetek egy régvolt gyermekkorból.

Történt egyszer, még talán 1950-ben, vagy 1951-ben, hogy Szüleim elküldtek szódáért. A szóda cserélő kétsaroknyira volt tőlünk. A pénzt és az üres szódásüvegeket (egy egyliterest és egy fél literest is) odaadták, annak árával együtt összesen 1 forint 20 fillérrel. Akkortájt a kisebb szódás üveget 50 fillérért, míg a nagyobbat 70 fillérért cserélték ki tele üvegre. Azt is mondták, hogy ha meghozom a szódát, akkor majd elmehetek a sarki boltba, és jutalmul vehetek magamnak „kakasos” nyalókát.

Felbátorodva a feladaton, na meg az ígért jutalmon – ős ösztönösen – a kakasos nyalókát tettem a feladatok sorrendjében az első helyre. Így a „körjárat” első állomása a sarki bolt volt. A nyalókát szépen ki is fizettem a boltos bácsinak. Irány a következő állomás, a szódás, akinél az üres szódás üvegeket kellett - volna - beváltanom töltöttekre. Némi kezdetleges számtani tudásommal azonban már útközben rájöttem (megszámlálva a nyalóka után maradt pénzecskémet), hogy bizony nyalóka ide vagy oda, a szódákra már nem fogja futni a pénzből.

Ekkor még félúton hazafelé vettem az irányt - mert a szódásnál csak nem maradhatok szégyenbe -, és otthon beszámoltam a „görbe” utamról. Némi megértés és nevetés után Édesanyám kipótolta azt a húsz fillért, amit a nyalókára „tékozoltam” el. Így sikerült végül is teljesítenem „küldetésemet”.

Óvodai múltam és az iskola első napja

Ahogy nőttem, növögettem és már 4 éves voltam, Szüleim elhatározták, hogy óvodába kell járnom. Meg is vették az óvodás táskát, amely arra volt hivatva, hogy benne kis elemózsiát vigyen magával az óvodába az odajáró. Édesanyám minden biztató szóval el is kísért az intézménybe, amely három sarokra volt a házunktól. Az utat jól ismertem, hisz sokat jártunk azokon az utcákon, ahol az óvoda is volt. Belépve a nagykapun, sok idegen, vagy csak látásból ismert – távolabb lakó – magam-korú gyerekkel találkoztam ott. Az óvó néni kedves volt, próbált magához édesgetni. A gyerekekkel sem volt semmi bajom, még talán játszottam is velük egy keveset. Azonban - mint minden délelőtt 10 óra tájban - elkövetkezett a tízórai ideje, amikor mindenki elővehette a kis táskájából az otthonról hozott szendvicset, vagy éppen lekváros kenyeret, amelyek elfogyasztása külön procedúra volt a tisztán maradás igényeit is figyelembe véve. Ekkor – miután az óvó nénik látták, hogy mindenki falatozik – talán ők is lazábbra fogták a felügyeletet. Nekem viszont több sem kellett, visszacsempésztem a lekváros kenyeremet az óvodás táskába, és uzsgyi, haza. Valahogy otthon jobban éreztem magam Anyám és Nagymamám – na meg a macskák és egyéb állatok – közelében. Lett is meglepetés otthon. Másnap megismétlődött a „kísérleti” óvodalátogatásom, és én ugyanúgy hazaszöktem, mint az első napon. Szüleim kénytelenek voltak belátni, hogy ez bizony nem nekem való. Így többé nem erőltették az óvodába járást.

Már két év is elmúlt a sikertelen óvodába járás után, amikor megfellebbezhetetlenül  elkövetkezett a kényszerek kényszere, az iskola. Sajnos Szüleim beszélgetését kihallgatva a leendő első osztályos tanító néniről nagyon sok jót tudtam meg, de főleg arra lettem figyelmes, hogy szigorú. Nekem sem kellett több ahhoz, hogy reszkessek. Mindjárt az első iskolai napon korán reggel bebújtam a dupla ágy alá annak kellős középre, hogy ne kelljen szembesülnöm a tanító néni szigorával. Mindez hiába volt, mert az ágy alól kihuzigáltak, szépen felöltöztettek, és Anyám kíséretében elmentünk az iskolába. Az első nap nyilvánvalóan a közös ismerkedés jegyében telt, na meg azzal, hogy hogyan is kell a padban ülni (hátratett kézzel), és nem szabad beszélni, csak ha kérdeznek. Mindjárt az első órán a tanító néni – a fegyelmezési instrukciókat követve – felmérés gyanánt mindenkit végigkérdezett, hogy ki hány évig járt óvodába. Mielőtt rám került a sor, előttem többen is mondták, hogy ők két évig jártak. Jómagam sem nagyon akartam kilógni a sorból, nehogy valamiféle hátrányosan megkülönböztetett különc benyomását keltsem, és azt válaszoltam a kérdésre, hogy két évig. Erre a tanító néni megjegyezte, hogy „meg is látszik rajtad Jancsika”. (Ez volt életem legnagyobb hazugsága, amit elég korán, 6 éves koromban követtem el.) Délben már haza is mehettünk, és mindenki kapott egy kis cédulára piros pontot, hogy sikerélménye legyen, azért, mert szépen ült, vagy szépen válaszolt, vagy éppen szünetben szépen játszott. Másnapra elpárolgott a félelmem és elkezdtem a betűvetés nagy tudományába beleásni magam. (Az első iskolaévemről még annyit, hogy akkor még a 7-es volt a legjobb osztályzat, és minden reggel az iskola udvarán felsorakozva zászlófelvonás volt a DIVSZ induló közös eléneklésével).

 A séta

Egy rövidke epizód pedig arról szól, hogy …. aki ismeri Kalocsa városát, az tudja, hogy a püspöki, vagy érseki székhelyeken (Szegeden is), a város kereskedelmi, közigazgatási központja az egyházi élet központjától távolabb van, mondhatjuk úgy is, hogy azzal nem egy városrészben. Az érseki kastély mögött van a nagy kiterjedésű, fás, bokros ligetes Érsekkert, amely voltaképpen az igazi sétálás és felüdülés céljából létesült egykor. Házunktól viszont oly távol volt, hogy az odajutás a „kirándulás” fogalmát alulról közelítette. A látványos kirakatokkal dekorált üzletek viszont – hozzánk közelebb - a kereskedelmi-közigazgatási központban, a városháza környékén voltak „bebútorozkodva”. Ebből következően a gyalogos forgalom, a „nyüzsgés” is ebben a városrészben volt a legnagyobb, így az emberek errefelé szoktak inkább (egy-két) saroknyit sétálni, egyik irányban az egyik oldali kirakatokat, visszafelé a másik oldaliakat is megnézegetve. Ebből  következően nekem gyermekfejjel a sétálás egyet jelentett a kirakatok végigbámulásával.

Már iskolás voltam, amikor egy szép verőfényes, kora nyári délután engedélyt kértem és kaptam Anyámtól arra, hogy egy kicsit sétáljak. Ezen felbátorodva kimentem az utcaajtón, és elkezdem szaladni a Fő utcáig. A szomszéd néni, aki éppen kint volt a ház előtt, meglepődött igyekezetemen és rám is kérdezett: hova szaladsz Jancsika? Rövid válaszom – félig visszatekert fejjel csak annyi volt, hogy „sietek sétálni”. A hatás - hangos nevetés formájában - nem maradt el. Ahogy kiértem a Fő utcára, azonnali hatállyal séta tempóra vettem az iramodást, és vidáman nézegettem a kirakatokat.               

                                                A fekete-fehér képek forrása: Fortepan

János