Bejáró tanuló voltam a hatvanas években

Álmos, sötét téli reggel, rügyfakasztó, tavaszi napsugár, borongós, esős őszi pirkadás – mind útközben talált bennünket, a kis falvakból nagyvárosi gimnáziumba igyekvő tanulókat -  a hatvanas évek második felében. Ahogyan a hegyek-völgyek között, ugyanúgy az „Alföld tengersík vidékén” is zakatolt a vonat, a mi kis  vonatunk, meg-megállva, a kietlennek tűnő megállóknál, hogy nemcsak a piacra nagy kosárral igyekvő asszonyokat, munkába menő embereket, hanem bennünket, iskolába járó diákokat is eljuttasson a városba.

Abban a szerencsés helyzetben voltunk a mi kis pöfögőnk útvonalán, hogy a vasúti dolgozók számunkra biztosítottak egy diákkocsit. Voltunk annyian, hogy meg is töltöttük a két részes vasúti kocsit, amely egyik felében a fiúk, a másik felében mi, lányok, foglaltunk helyet.  Mi oly korban voltunk középiskolai tanulók, amikor még gyermekcipőben járt a koedukált osztályok létrejötte (gimnáziumunkban voltak még, - igaz, már kifutóban,-  csak fiú osztályok), és ez meghatározta még a „kinti” világ szokásait is. Egy ilyen diákkocsiban egyfajta diákközösség is kialakult, a maga íratlan szabályaival. Mindenkinek megvolt a saját, részben maga választotta helye. Csak azért  részben, mert egyértelmű volt, hogy  akik a város felé menetben először szálltak fel, azaz a legtávolabb élők, azok előjoga volt a helyválasztás. Ők voltak többen és ők igencsak egy és ugyanazon gimnáziumba is jártak. Emlékeim szerint, rajtam kívül még két lány, és a fiúszakaszból is hárman jártunk ugyanannak a gimnáziumnak a  különböző évfolyamú osztályaiba.

A barátságok kialakulásában jelentős szerepe volt annak is, hogy melyikünk, melyik gimnáziumba járt. Nem ellentétek voltak ezek, inkább az iskolai kötődések, történések, szokások ismerete, ami témát adott az úton az ugyanazon iskolákban tanulóknak. A vonatút ideje alatt a nagy beszélgetések mellett alkalmanként a házi feladatok is előkerültek, főleg a távolabbra utazóknál. Egy-egy nehezebb matematikai feladványokhoz volt, hogy a fiúszakaszba kellett átmenni, hozzáértő ifjú magyarázó (megoldó) segítségét kérni. Egyébként nem volt jellemző és nem volt szokás a fiúk átjárása a lányszakaszba és fordítva sem. Hogy szerelmek szövődtek-e? Próbálok emlékeimben kutatni, de nem találok ilyen emléket, legalábbis azon négy évben, míg én is a diákkocsi tagja voltam. Bár, jóval később azon fiatalemberek egyikéhez mentem feleségül, akikkel egy időben, ugyanazon a vonaton, ugyanazon gimnáziumba jártunk, minden reggel, és hazafelé is, éveken át. De akkoriban csak iskolatársi kapcsolat volt köztünk és nem sejtettük, mit hoz a jövő.

Reggel 1/4 7-kor félálmosan baktattam  az állomásra, egyedül törtem az utat, télen  féltérdig merülve a hóban, se járda, se semmi nem volt. A hótaposó reggeleken a téli levegőtől kipirosodva, felfrissülve szálltam fel a vonatra,  a fűtött kocsinkba. Már amikor a fűtés meleget adott, mert előfordult bizony, hogy inkább füstölt az a kályha, mint melegített volna. Igen, kályha volt minden vasúti kocsiban.  A kályhákat pedig  a kalauz pakolta meg időnként, hogy égjen és meleget adjon. Vagy valamelyikünk próbálta megpiszkálni  a tüzet, de lehet jobb lett volna nem hozzányúlni, mert jobban füstölt, mint előtte. Azért volt sikeres akció is, amikor  a szunnyadó parázs kicsit jobban táncolni kezdett, és akkor melegített is azonnal.

Mai szemmel tán hihetetlennek tűnik, de a keskeny vágányon futó szerelvényünk állta a sarat, azaz a havat nagy télvíz idején is. Négy év alatt egyszer fordult elő oly mértékű késése, hogy nem értünk be az első óra kezdetére pontosan, amiről a városba megérkezésünkkor igazolást is kaptunk az állomásfőnöktől.  Télből tavaszra fordult az idő, amikor már könnyebb és vidámabb volt az utazás is.

Többségünk végigjárta - alig egy-két tanuló maradt ki, hagyta ott a gimnáziumot diákkocsis közösségünkből.  A gimnáziumban  teljesen elfogadott volt a bejáró tanulók léte, osztályunkban is elég sokan voltunk bejárók, és az osztályba lépéskor már el is feledtem ,-  és szerintem a többiek is így voltak ezzel - hogy kicsit messzebbről toppantam be, mint városi társaim.

Teltek-múltak az évszakok, az évek, és mi nemcsak az iskolának intettünk búcsút, hanem a kisvonatnak, a diákkocsinak is, amely hűségesen szállított bennünket nap, mint nap iskolánkba, az érettségiig. És a tavaszi gimis ballagások idején diákkocsink is virágba borult, elbúcsúztatva a végzősöket.  Hogy fárasztó volt-e ez a négy év a bejárással?  Biztosan voltak fáradtabb napjaink is, de ennyi év után, ennyi idősen, nekem inkább  kedves emlékként jön elő gondolataimban a négy évi diákkocsis bejárás.

      Izzy