Gyereknevelés régen és ma

Ha nagymamám ma élne, azt mondaná, hogy a feje tetejére állt a világ. Régen a családi hierarchiában mindenkinek pontos helye volt: a döntéseket a felnőtt családtagok hozták, azok, akik mindennapi munkájukkal előteremtették a család jól-létéhez szükséges javakat. A gyermekek biztonságban és szeretetben nevelkedtek, és tudták, hol a helyük.  Kértünk, ha szerettünk volna valamit kapni. Egyértelmű volt, hogy a családon, de az iskolán, a lakóhelyi közösségen belül is, a gyerekeknek kötelességeik vannak. Először azokat kellett jól teljesíteni és csak utána lehetett játszani, vagy bármilyen kedvezményt kérni.  Kérni – és sohasem követelni, elvárni. És szívből tudtunk örülni, ha a szüleink elengedtek egy fizetős programra, moziba vagy kirándulásra.

Nagyszülők és unokák, 1950-es évek                    Forrás: Fortepan

Sokszor előfordult velem, hogy mérlegeltem, mielőtt kértem volna bármit is: vajon megérdemlem-e? Megtettem-e minden tőlem telhetőt, hogy jól tanuljak, hogy a szüleim otthoni teendőit csökkentsem? Nem jelent-e túl nagy anyagi terhet a családnak az, amit kérek? Gyerekes gondolatok voltak ezek, de abból is fakadtak, hogy a szüleink megosztották velünk a családi döntések egy részét. Az ’50-es, ’60-as években szegényesen éltünk, kevés játékszerünk volt, mindenre a takarékos beosztás és a józan gazdálkodás volt jellemző.  Így volt ez gyakorlatilag minden családban, nem voltak nagy vagyoni különbségek. Valahogy nem is volt jelentősége annak: kinek mije van. Az számított inkább, ki az igazi barát(nő), őszinte és szava-tartó-e, ki tudott jó játékokat kitalálni, ki tudta észrevenni, ha a másiknak bánata volt.  Valahogy mindenre jutott elég idő is.

Család 1963-ban                                        Forrás: Fortepan

Ma azt látom, hogy a mégoly eltökélt, határozott nevelési elveket követő fiatal szülők sem tudnak az általános lazasággal szemben fellépni, nekik is engedniük kell, ha nem akarnak hisztit, sírást, netán durva szidalmakat hallani saját gyermekeik szájából. Általános lett a „Nekem jogaim vannak!” elv és csak ritkán hallani a szófogadásról, segítésről, köszönetről vagy háláról. Sok családban olyannyira lesik a gyermekek kívánságait, hogy sokszor még az előtt teljesítik, mielőtt maga a gyermek megfogalmazná, miért is vágyik rá.  A hagyományos illemszabályok (köszönés, tisztelet-adás, viselkedés az asztalnál, stb) lassan köddé válnak, a kopogás, lábtörlés és egyéb udvariassági szabályokkal együtt. Pedig ezek nem kerülnek semmibe! Csak mindenki kellemesebben érezné magát a családban, vagy társaságban.

Nagyon károsnak tartom, ha a szülők és nagyszülők eltérő értékrend szerint próbálnak nevelni. Sajnos a fiatal szülők sokszor csak legyintenek az idősebbek intő szavára, ha pl.  a gyerekek mérhetetlen önzését próbálnák fékezni. „A mama csak ne szóljon bele!” – szúrnak a szavak. A gyerek viszont azt érzi, ő mindent megtehet, amihez csak kedve van. És nem kell tekintettel lennie senkire. Ha apa, anya megengedi …

Kép forrása: Pixabay

Egy igaz történettel zárom gondolataimat.  Hatvanas éveikben járó nagyszülők vasárnapi ebédre várják az unokákat szüleikkel együtt. A nagypapa már a hét közepén előre örült, hogy a cseresznye épp vasárnapra fog megérni.  Felállította a létrát, majd kinézett egy jó vastag ágat is, ahová a 10 éves fiúunoka felmászhat és együtt szedhetnek cseresznyét az ebédhez.  Megérkeztek mindannyian, a gyerekek alig köszöntek, a mobiljukat nyomkodták tovább.

 – Gyere kisfiam, menjünk a kertbe, előkészítettem valami érdekeset – mondta nagyapó az unokájának.

– Hagyjál papa, most játszom – volt a gyerek válasza.

– Majd folytatod később, olyan régen voltatok itt,  szeretnék beszélgetni veled egy kicsit. Meg cseresznyét is szedhetnénk közben. Hisz annyira szeretted, amikor kicsi voltál … A gyerek felnézett az apró monitorról, de nem szólt semmit. Szólt viszont az édesapja.

- Hagyja békén a gyereket, papa. Van nekünk annyi pénzünk, hogy megvehessük a boltban azt a rohadt cseresznyét!

Kép forrása: Pixabay

További magyarázat teljesen felesleges is …

     Fodor Anna