A nagy tiszai árvízre emlékezve

Ilyenkor tavasszal, amikor rendszerint megáradnak a folyók, aggódva jut eszembe a 2006-os nagy tiszai árvíz. 

2005 nyarán hozott döntésünk következtében mindent felszámoltunk, ami addigi életünk volt, eladtuk városi lakásunkat és egy Tisza menti, kicsi faluba költöztünk. Soha olyan lelkes és boldog nem voltam. A természet lágy ölén, az esti szabad ég alatt, a csillagok özöne szórta fényét ránk, békakuruttyolás volt altató zenénk. Sete-suta fiamnak mozgástere, műhelye volt, nekem kis veteményesem, nagy pázsittal az udvarban. Madarat lehetett  velem fogatni. Teltek múltak a napok. Nyárra ősz, tél jött, majd kitavaszodott. Egy napon tettem-vettem, jöttem-mentem az udvaron, míg egyszer csak a fiatal szomszédasszonyom hangját hallottam. 

- Csomagolsz már, Jutka néni?

Kikerekedett szemmel néztem rá.

- Nem hallottad a hangszórós autót, hogy kitelepítési parancs van? El kell hagyni a falut - folytatta.

Nem, tényleg nem hallottam, egy zsákutcában laktunk, ide nem jött be az autó, habár távolról hallottam a hangosbemondót, de  nem értettem, és arra gondoltam, valamit árulnak. Szomszédasszonyom, szemében rettegéssel, világosított fel, hogy árvízveszély van, órák kérdése és a gát átszakad és a víz benyomul a faluba. Még mindig nyugodtan mondtam, hogy , de hát a Tisza messze van innen …

-Nemcsak a Tisza, a Körösök, a Duna annyira áradnak, hogy…  Csomagolj, az autóbuszok a Kultúrháznál állnak, egy sportszatyornyi holmit vihetsz magaddal, ha busszal mentek.

Jézus teremtőm! Így utólag  gondolva vissza, sokkot kaptam mire felfogtam. Egy szatyornyit? Mi legyen az a rengeteg kacatból, amink van? Azonnal hívtam telefonon a városban dolgozó férjemet, és egy másik városban élő nagyfiamat. Pakoltam, próbáltam tudatosan, a legfontosabbakat, egy-két fehérnemű egy-két ruhadarab, majd azonnal a fényképalbumokat, könyveket hajigáltam a szatyorba. Megérkezett a férjem, a nagyfiam, időközben értesítették a városi ismerősöket, rokonokat, akik jöttek, teherautóval, személygépkocsival. Rövid időn belül csak a nagyobb bútorok, a könyvek nagy része maradt a házban. Sírtam…. Elindult a karaván a fiamék városi lakásához. Volt  ismerős, aki kétszer fordult autójával, az utolsó fordulóban beültettük kisebbik fiamat is, hogy vigyék, menjen, mi, a férjemmel, úgy döntöttünk maradunk.

A falu népe sem ment el, maradt, mert cicust, kutyust, az állatokat nem hagyják itt megfulladni, mondták…  Olyan összefogás alakult ki, hogy szinte egy órán belül megjelent személyesen  az ország akkori miniszterelnöke, hogy meggyőzze a népet a falu elhagyásának szükségességéről. A nép meggyőzte őt, hogy őseik földjét nem hagyják el.

- Ha nem, akkor munkára fel, emberek, küldjük a szükséges eszközöket!

Jött az újabb parancs, hogy aki a faluban marad az Önkormányzatnál regisztrálnia kell, azaz aláírásával igazolni, hogy marad. A háztetőre egy fehér zászlót kell rakni, esetleges vízbetöréskor lássák, melyik háznál vannak emberek. Akinek autója van, ki kell állni az utcára, menetirányban, és ha meghalljuk  a templom harangját, azonnal autóba ülni és menekülni. Így tértünk nyugovóra férjemmel, ágyazatlanul, ruhástul, készenlétben. Éjjel nem törte át a gátat a Tisza. Emberfeletti erővel akadályozták meg a gáton dolgozók, ahogyan az elkövetkező napokban, hetekben is embert próbáló , éjt-nappallá tevő, sok száz ember munkájának eredményeképpen sikerült megfékezni a vizet, elállni az útját. Aki nem a gáton volt, az a faluban töltötte a zsákokat homokkal. 18 városi ismerősünk jött nekünk segíteni, jöttek zsákot tölteni.

Sikerült a falut megmenteni az áradástól. Azt a falut, amely dombra épült, és amelyről már az  1300-as évekből vannak írásos emlékek, de már az Árpádkorban is jelentős település volt.

Egy napon azt vettem észre, hogy a Kultúrház elől eltűntek a buszok. Azt jelentette, hogy elmúlt a veszély. Most, hogy írom e sorokat, most is beleborzongok az akkori történések emlékeibe.

     Izzy