A sors ajándéka a pótunokám

Barátnőm fia, a fiam barátja. A fiúk együtt cseperedtek, nőttek, nődögéltek, szakmát tanultak, felnőtté váltak. Ma már az élet iskolájában folytatják tanulmányaikat, ki-ki egyéniségének megfelelően – meséli húgom, pótnagymamává válásának történetét.

- Ha a sors külön utakra is terelte a fiúkat - folytatja - a barátságuk megmaradt, ahogyan a mi barátságunk is a barátnőmmel. Barátnőm kialakuló, majd súlyosbodó betegsége folytán, unokája megszületését követően elvállaltam kisbabájuk ellátását hétvégenként, hogy a fiatalok szusszanjanak néhanapján kettesben. Akkoriban még aktív dolgos életet éltem, az egészségügyben dolgoztam, csecsemőgondozásban kezdtem pályámat.  De úgy gondolom, hogy Eszti baba apukája inkább saját „rövidnadrágos”  korabeli emlékei sugallták  a bizalmat, hogy rám bízza néhány órára, néhány napra a szemefényét. Fiamnak még nincs családja, nincs gyermeke, így nekem sincs unokám, egyedül is élek, és boldogan töltöttem a hétvégeket Eszti babával.

- Nekem, kívülállónak,  úgy tűnik, és gondolom másoknak is, hogy teljes szívedből jövő szeretettel veszed körül a ma már négy éves Esztit, mintha vérbeli, saját unokád lenne.  Mikor érezted meg először az igazi nagymamaság „ízét”? – kérdeztem.

- Amikor először kezembe vettem, három naposan, ahogy hazajöttek anyukájával a kórházból - válaszol kérdésemre a húgom. - Mintha a sajátomat tartottam volna karjaimban.  Azonnal éreztem, hogy ez a pici jövevény hozzám (is) tartozik.  Eszter baba azonnal elrabolta a szívemet. Csecsemőként, és azóta is szívesen vigyázok rá, töltöm vele az órákat, napokat. Dajkáltam, énekelek, mesélek neki, őrzöm álmát féltve, óvva. Eszti anyukája a közelemben lévő bölcsődét választotta kislányának, így gyakran hoztam onnan haza, ha anyukájának dolga akadt, de az is sokszor előfordult, hogy bölcsiből jövet bekukkantottak hozzám. Nemcsak Esztinek vagyok a „mamája, mamucikája, mamója”, hanem anyukája is bizalommal fordul hozzám ügyes-bajos dolgaiban, örömeivel, bánataival. Kicsit „anyáskodom” vele is, hiszen ő sajnos nagyon korán elvesztette szüleit.

-Nemrégiben együtt töltöttünk néhány napot, és csak pislogtam a ma már óvodás Eszti viselkedésén. Igazi mai, eleven, cserfes kislány, ugyanakkor minden szavadat issza, és „szót fogad”, az ebédet végig üli, meg is eszi az elé rakott ételt, a felnőtteket nem zavarja meg a beszélgetésben. Nagyon kedves, mosolygós, beszédes, kiegyensúlyozott kislány, életkori sajátosságainak megfelelően önálló is - szólok hozzá a pótnagyi mondandójához tapasztalataim alapján.

-Így van – folytatja húgom. – Habár, otthon, anyukájával időnként „megküzdenek” egymással. Esztiben is ott csírázik a „falkavezérségre” való törekvés, amit előszeretettel bontakoztatna ki  ez a csöppnyi lányka anyukájánál is, engem meg egyértelműen, kezdetektől elfogadott „falkavezérnek”. Természetesen örülök, hogy Eszti szeret velem lenni. Amikor tudom,  viszem kirándulni, színházba, rendezvényekre. Uszodába, strandra is járunk rendszeresen.

-Az édes nagymamája nem féltékeny rád? – kérdezem.

-Barátnőm sajnos állandó orvosi felügyeletet is igénylő, súlyos betegségben fekszik évek óta egy városunkban lévő otthonban. A fiatalok rendszeresen látogatják, az unokát is viszik magukkal. Nem hiszem, hogy féltékeny, talán inkább fáj neki, hogy állapota miatt nem tud már körülöttük sürögni-forogni. Ugyanakkor biztosan megnyugtatja az a tudat,  hogy segítem a fiatalokat és „istápolom” Esztit, nem hagyom magukra őket – feleli.

A sors keze folytán csöppent húgom a pótnagyiságba, és úgy tapasztalom, hogy  szívvel - lélekkel, nagy odaadással éli át, éli meg a sorsnak ezt az ajándékát.

  Izzy