A boldogságot a boldogtalansághoz viszonyítva élem meg jól

Válaszolt-e már neked a tihanyi visszhang? Nekem még sosem. A Hortobágyon sem jelent meg a délibáb. A boldogságot sem keresem ott, ahol életem derekán olykor megtaláltam. Egyre inkább igaznak találom a lánykori emlékkönyvembe írt versike sorait: Apró hópelyhek az örömök.

Meg kell élni, meg kell becsülni az apró örömöket!  Ha sikerül egyedül megcsinálni olyan dolgot, amelyhez máskor segítséget kértem – akkor örülök.  Amikor befejezek egy „nem szeretem, de kell” cselekvést, örülök, sikert érzek.  Egy szép, élvezetes zenemű hallatán, vagy festmény látásakor lúdbőrös leszek, akkor érzem is, hogy boldog vagyok.

Boldogtalan vagyok, mert egy hete, sőt több, hogy nem hívott fel az unokám? Beleképzelem magam a helyébe, mi minden vonhatta el a figyelmét, és akkor vagyok boldog, amikor legközelebb látom, megölelem.

Minden relatív. A boldogságot a boldogtalansághoz viszonyítva élem meg jól. Nem hagyom, hogy felülkerekedjen bennem az utóbbi. Ha a nap végére több apró örömöt tudtam felfedezni, boldogan fekszem le és jobban alszom. Másnap örömmel ébredek, ha süt a nap, finom a kávé, vagy a tea, sétáltam egy jót, jutott az akciós gesztenyepüréből, ami finom.

Így keresem tovább az apró örömöket, mert boldog akarok lenni.

   Liza