A trolin utazva történt ...

Ülök a trolin, bambulok az ablakon kifelé, mikor az egyik megállóban felszáll egy idős, erősen kopaszodó úr. A mellettem lévő ülésen jó hangosan, örömmel rákiált egy hasonló korú férfi: iskolatársam!!! Az új felszálló összerezzen, nézi a kiabálót, szólítja a nevén, hangosan örvendeznek egymásnak.

Boldogságuk határtalan, úgy vélik, kb. 25-30 éve nem találkoztak egymással. Sorolják a gyerekeik számát, egészségi állapotukat, a közös ismerősöket, egyszer csak azt mondja az egyik: te István, úgy gondolom, mi most találkozunk utoljára. A másik nagyot néz, kérdezi, hogy gondolja ezt. A kopaszabbik elcsöndesedve mondja: 84 évesek vagyunk, nem valószínű, hogy újabb 20 év még rendelkezésünkre áll, hogy megkeressük egymást!

Hallgatnak, hümmögnek, keresik a szót. Aztán eszükbe jut a megoldás, telefonszámot cserélnek, erősen ígérik, hívni fogják egymást és a többi, még élő osztálytársat. De ne hanyagoljuk egymást, mint eddig! Keressük a többiekkel is a találkozást! Fogadkoznak, paroláznak, és leszáll az egyik a következő megállónál. A mellettem ülő öreg szipogni kezd, mint akire hirtelen rátört a nátha, a szemüvege alatt törölgeti a szemét a zsebkendőjével, csak néz maga elé. Motyog magában valami olyasmit, hogy biztos nem látjuk már egymást...

Akartam mondani neki valami vigasztalót, de semmi nem jutott eszembe. Csak ültem mellette és magunkra gondoltam, a mi középiskolai osztályunkra. Mi rendszeresen találkozunk, tartjuk a kapcsolatot, szeretjük egymást. Mennyire fontosak a fiatalkori barátságok! A két kisöreg váratlan találkozása csak megerősített abban, hogy ne veszítsük egymást szem elől, addig örüljünk egymásnak, amíg csak lehet.

                                                                  Kép forrása: Flickr

  Brigitta