Másból sem állt az élete, csak munkából

Nagy Erzsébet néven, 1920-ban született, vagyis az idén lenne 100 éves. Egy másik kerek évfordulóra is megemlékezünk ebben az évben – 30 évvel ezelőtt, 1990-ben hagyott itt bennünket, 70. születésnapját már nem érhette meg.

Egy kis alföldi falucskában, Kocséron nőtt fel. Az elemi iskolának hat osztályát végezte el. Falusi leányként esélye sem volt a továbbtanulásra, libákat, pulykákat  őrzött, a ház körül segített, mezei munkát végzett. Később Kárpátalján, úgy rémlik, Rozsnyón, egy rokontól eltanulta a szabás-varrás mesterséget, varrónő lett. Nagyon ügyes keze volt, maga készítette a szabásmintákat is, s nagymamámtól elsajátította a háztartás, sütés-főzés, kertgondozás minden csínját-bínját. Iskolázatlansága ellenére okos, intelligens, jó humorú lány volt, külsőre is szemrevaló.  A háború kitörésééig mégsem  ment férjhez, bár ahogy mesélte, volt néhány kérője, de egyik sem tetszett neki. Aztán a számításba jöhető fiatalembereket behívták katonának. 1945-ben már 25 éves volt, az akkori felfogás szerint vénlánynak számított. És ekkor csoda történt – beállított hozzájuk valaki. Nem,  nem  a herceg fehér lovon, csak egy csóró proligyerek, kézikocsival, aki azonban  egy jó vágású, snájdig, vidám, harsány, közlékeny fiatalember volt, és ráadásul majdnem pesti!

Anyukám 22 évesen

 A történet a következő. Apukám egy Pest melletti községben élt, anyjával együtt. Megjárta a háborút, majd fogságba került és pár hónapot gyűjtőtáborokban töltött. Itt ismerkedett meg Nagy Sándorral, aki Kocséron lakott. Kiszabadulásuk után leleményes apám megbeszélte vele, hogy lemegy hozzájuk a faluba ennivalót vásárolni, mert a háború után Pesten és környékén igencsak szűkében voltak az élelemnek. Gyalog, egy kézikocsival tette meg az utat (70 km csak oda!), azt hiszem, kétszer is. A látogatás sorsdöntőnek bizonyult – Sándor húga, Erzsébet megtetszett apámnak. A vonzalom kölcsönös volt, és 1946. június 9-én leendő szüleim összeházasodtak Kocséron. Az esküvő után a fiatalok  az apám építette házba költöztek.

Szüleim esküvői képe

 És most jöhetne a mesékből ismert zárómondat, a „Boldogan éltek, amíg meg nem haltak” – de az élet másképp szövi a meséket.

         Apai nagymamám nagytermészetű, erős akaratú asszony volt, és rettentően sértődős. Mint kotlóstyúk gyűjtötte maga köré a családot. Öt felnőtt gyermeke volt, akik rendszeresen látogatták, ő maga ritkán ment hozzájuk. Haláláig a szüleimmel élt együtt, de elvárta, hogy névnapján, születésnapján, karácsonykor és húsvétkor megjelenjenek lányai és másik fia, családjukkal, gyermekeikkel együtt. Emlékszem a nagy családi összejövetelekre, amiknek én nagyon örültem, szerettem a nótázós, vidám evés-ivásokat, az unokatestvéreimet, a nagynénéimet és keresztapámat. Ő volt a társaság lelke, robusztus, nagyhangú, szókimondó, nagytermészetű ember, aki rajongásig szerette az anyját, az ő Mariskáját. Jók voltak ezek a találkozások, de képzelem, szegény anyámnak mennyi munkájába, fáradozásába került.

Apai nagymamámmal, szüleimmel, testvéreimmel 1953-ban

Egyszóval, anyám az anyósával élt egészen annak haláláig, 1964-ig, és állandóan alkalmazkodnia kellett hozzá, no meg apám sem volt könnyű természet. Tény, hogy apám élt-halt a családjáért és egész életében arra törekedett, hogy mindent megteremtsen nekünk, amit csak lehetett, ugyanakkor szeretett mulatni, iszogatni, kimaradozni a barátaival.  Anyukám háztartásbeli volt, vagyis hivatalosan nem dolgozott, de a hat tagú család, a ház, a kert épp elég munkát adott neki. Emellett varrt is, nekünk és ismerőseinknek, ezzel egészítette ki apánk fizetését. Sokat foglalkozott velünk, gondos, szerető anyánk volt.

Anyukám és gyermekei

 A fizikai és lelki megpróbáltatások hamar felőrölték az egészségét. 51 évesen diagnosztizálták nála először a gyilkos kórt, a rákot. Két súlyos műtéten esett át, szerencsére sikerült stabilizálni az állapotát, lassacskán visszanyerte korábbi erejét, jókedvét, optimizmusát. 9 év múlva megint legyűrte a betegség – újabb műtét következett, amiből ismét sikerült felépülnie. Még majdnem 10 évet kapott a sorstól, de az utolsó  egy év rettenetes volt – a felismerhetetlenségig lefogyott, legyengült. Már írtam egy korábbi blogomban, hogy én magam külföldön éltem, így nem ápolhattam, apám és testvéreim voltak mellette. Utolsó erejével megvárta, amíg haza tudtam jönni, és a kezeim között halt meg. Soha nem felejtem el, amikor megszűnt lélegezni.

  Miranda