A csipketerítők reneszánsza
„Ez az új ódivat”
Úgy gondolom, a korosztályomhoz tartozó asszonyok között alig akad olyan, aki lánykorában ne kézimunkázott volna. Igaz, nekünk már nem kellett kézzel megvarrni-kihímezni-slingelni a stafírungunkat, mint anyáinknak. Máig emlékszem édesanyám halványkék garnitúrájára, az egyes darabok sarkában ott díszelgett a monogramja is: N.E. Sajnos ezekből semmit sem sikerült megőrizni, ám húgom anyósának a hozományából megmaradt egy damaszt kispárnahuzat, amelyen az ő hímzett monogramja látható: B.I.
De mi is hímeztünk, kötöttünk, horgoltunk. Hosszú téli estéken nemigen akadt más elfoglaltság, s ha volt is televízió, amellett remekül lehetett kézimunkázni. Én a hímzésben ugyan nem igazán jeleskedtem, nem is nagyon szerettem, viszont jól tudtam kötni, és dicsekvés nélkül mondhatom, eléggé magas szinten műveltem a horgolás mesterségét.
Ugye, emlékeztek a Honleány horgolócérnára és a Fürge ujjak c. kézimunka-lapra? Ebből lestem ki a mintákat. Minél vékonyabb cérnából, minél vékonyabb tűvel horgolt az ember, annál légiesebb, könnyebb darabok kerültek ki a keze alól. Számtalan kisebb-nagyobb terítőt alkottam, amelyek szüleim lakásának díszévé váltak. Csipkeabrosz volt az asztalon, a tévé alatt és tetején, csipkealátét a komódon és a vitrinben a nippek alatt, a virágállványon, sőt még a fotelek fejtámláján is. Aztán más irányba fordult az érdeklődésem, a horgolás kiment a divatból, többé már nem foglalkoztam ezzel. A terítőim eltűntek az idő süllyesztőjében, egy sem maradt belőlük. Az én lakásomat már szőttesek, készen vásárolt népművészeti hímzések díszítették.
Egy korábbi blogomban írtam, hogy sokáig külföldön éltem, 9 éve költöztem vissza Budapestre. Itteni lakásomat klasszikus stílusban, részben antik bútorokkal rendeztem be. A szőttesek, hímzések a fiókok mélyére kerültek, mert sehogyan sem illettek a miliőbe. Eleinte nem is voltak terítőim. A leginkább igénybe vett bútorok – a konyhai kerek étkezőasztal, a nappali ugyancsak kerek dohányzóasztala, a komputerasztal és egy zsúrasztalka – polírozott felületére üveglapokat vágattam.
Ezt nagyon praktikusnak tartom, mert a pohár, bögre által hagyott vízfolt nem hagy nyomot a politúron, az üvegről könnyen eltávolítható. 5 mm vastag, eléggé súlyos lapok ezek, egy üveges szabta őket méretre. Nem olcsó mulatság, de szerintem megéri. Történt, hogy – egymástól függetlenül – két barátnőm is ajándékozott nekem egy-egy saját kezűleg horgolt kerek csipketerítőcskét. Mi lenne, gondoltam, ha betenném őket a kerek asztalkáim üvege alá? És lőn. Remekül feldobták az asztalokat, nem piszkolódnak, nem lesznek foltosak, nem kell evéskor leszedni és újra feltenni. Látva őket, a barátaim, rokonaim további néhány darabbal leptek meg, és én is beszereztem párat a bolhapiacokon, potom áron.
Nem viszem túlzásba, a kevesebb – több elvet tartva szem előtt. Összesen nyolc kisebb-nagyobb terítőm van, ebből négy az említett bútorokon, üveg alatt. A másik négy közül egy nagyobb, ovális az ugyancsak ovális ebédlőasztalomon díszeleg, három kisebb pedig egy komódon, egy kis asztalkán és egy virágtartó állványon találta meg a helyét és éli reneszánszát. Szépen harmonizálnak a bútorokkal, a lakásom stílusával, melegebbé, meghittebbé teszik a környezetemet. Az egykor népszerű slágerénekes, Németh Lehel dalából idézve: „Ez az új ódivat”.
saját felvételek
Miranda