Visszatekintve az életemre, annak legboldogabb időszaka az a 2 év volt, amit csak kislányomnak és a férjemnek, a családomnak szentelhettem, teljes szimbiózisban.

A 80-as évek elején már megvalósítottam a mai trendet, mivel 34 évesen lettem anya. Nem a karrier miatt, hanem azért, mert ekkor találtunk egymásra a párommal, és éreztük a bizonyosságot, hogy egymástól szeretnénk kapni az élet legnagyobb ajándékát. Szerencsénk volt, az ajándék hamarosan meg is örvendeztetett bennünket igazi meglepetésként. Ugyanis világrajötte pillanatában derült ki, hogy kislány, mivel  akkoriban a gyerek neme volt előre tudható.

Akkoriban a kórházakban megvárták az esetleges sárgaság kialakulását a babáknál, így egy hétig orvosi felügyelet mellett gondosan fel is készítették a kismamákat az alapvető babaápolási fortélyokra. Pólyában hozták a babákat a szoptatásra. Mivel császárral szültem, a tejtermelésem kezdetben igen szegényes volt, a szoptatás leginkább az anya-gyerek kapcsolat örömteli élménye volt. Legalábbis számomra. Kislányom viszont éhezhetett, mert a nővérek elmondása szerint éjszaka sokat sírt. Letelt az egy hét a kórházban, és elindultunk új életünk felé a mi kis pólyásbabánkkal abba az otthonunkba, ahova én is születtem, felnőttem, majd kis szünet után felújítottuk az ősi fészket a családalapításra.

A boldogságom nagyobb volt, minthogy bármi félelmet érezzek a rám-, illetve ránk háruló felelősség miatt, amit ennek a pici, törékeny életnek a biztonsága egyébként a vállunkra helyezett. Talán közrejátszott férjem gyakorlatiasságának tudata, és az a tapasztalata, amit első házasságában immár 17 éves fia születésekor szerzett. Az idő bebizonyította, hogy nyugalmam, biztonságérzetem nem volt alaptalan.  Közös új honfoglalásunk után megtörtént az „ismerkedés”, végre magunkhoz ölelhettük babánkat. A pelenkázást már a kórházban begyakoroltam. Az előre beszerzett mérlegen szoptatás előtt és után ellenőriztük az elfogyasztott mennyiséget, ami bizony kevéske volt még mindig, így kezdetben tápszerrel egészítettük ki. Mivel a kislányunk első, és egyetlen gyerekem maradt, igyekeztem tudatosan, de néha az egészséges ösztöneimre is hallgatva gondoskodni róla. Tehát a mérleg még egy darabig lakberendezési tárgyunk maradt.

Nem tudom, divat-e még a mérlegelés. Az én babakoromból van egy történet, amit édesanyám mesélt nevetve. Mivel első gyereke voltam, mindent a nagykönyv szerint végzett velem, így természetesen a szopás előtti és utáni méricskélést is. Amikor megszületett a húgom, már mérleg sem volt a házban, a baba úgyis jelzi, ha éhes.

Az első fürdetést a férjem vállalta, nagyon szakavatottan és praktikusan. A későbbiekben is szívesen fürdetett, pelenkázott, és mindenben nagy segítségem volt. Édesanyám kicsit neheztelt is rá, hogy nem érvényesülhet segíteni akarása. Viszont látogatását bármikor szívesen fogadtuk, és amint lehetett, a kezébe adtuk az unokáját, ugyanígy anyósomnak is. Az első éjszakát meg kell említenem. A kórházban felkészítettek egy éjszakai sírós babára. A 11 órai utolsó szoptatás után lefektettük az ágyunktól 2 m-re lévő kiságyába, és felkészültünk a koncertre. Ő viszont úgy döntött, hogy juszt se zenél nekünk, reggel 5-ig békésen aludt. Mi pedig állandóan azt lestük, hogy lélegzik-e még.  E jó szokását 8 hónapos koráig megőrizte, attól kezdve 2 hónapig rendszeresen felsírt éjszakánként a fogzás miatt.

Az első napokban kialakítottuk a napirendet, ami akkoriban pontosabban behatárolt volt, mint manapság. A mai módszereket hallomásból ismerem, nálam a régi, határozottabb módszer bevált: pl. a 3 óránkénti etetés, szomjúság ellen kimondottan e célra vásárolt ásványvíz - pohárból itatva, a naponta ugyanabban az időben történő, ebéd utáni levegőztetés, az este 6 óra körüli játék, amikor hosszabb időre kivettük az ágyból. Ez persze nem zárta ki, hogy napközben is beszéltünk hozzá, vagy meséltünk, énekeltünk valamit, amit nagyon korán mosollyal, gőgicséléssel díjazott. 5 hónapos koráig egyszer sem volt beteg, valószínűleg azért, mert addig szopott. Utána nem fogadta el a tejemet, mert vagy a mennyiség, vagy a tápérték nem volt megfelelő. Akkoriban természetes volt 3 hónapos kortól az ún. hozzátáplálás, reszelt almával, főtt krumplival, répával, stb., így éhezésről szó sem volt. Arra már nem emlékszem, hogy adhattam-e neki forralt tejet, vagy vissza kellett térnem a tápszeres kiegészítésre.

A 4 hetes csípőszűrés kimutatott egy minimális jobboldali kötöttséget. Orvosi javaslatra terpesz-gumibugyit hordott a pelenkára. Akkoriban mosható, vasalható pamutpelenka volt, nem létezett eldobható pelenka, és minden tisztába tevésnél tornáztattuk a lábait kétoldali combkörzéssel. A 80-as évek elején már automata mosógép segítette a háztartásunkat. A Minimat gondolom, ismerősen hangzik. 20 évig hű társam volt, a mai háztartási gépek rövid szavatosságával ellentétben.

Kislányom első betegsége sajnos 5 hónapos korában történt. Orvoshoz kellett vinnünk a fülfájása miatt. A fülszúrás volt az első trauma kis életében, és számomra is vele kapcsolatban. Párom vette az ölébe, én használhatatlan voltam.  Az orrmandula műtétéig, vagyis 2 éves koráig ez a fájdalmas beavatkozás még 4-szer megismétlődött, de utána szerencsére megszűnt.

A kislányommal otthon töltött két év volt életem legboldogabb időszaka. A történelem legtöbbünk életében ismétli önmagát az unoka megszületésével. Fotókat nézve szembetűnik az az óvó, simogató kéz, ami a gyerekeinket, majd unokáinkat kiséri életük kezdetén, és tovább is, képletesen pedig életünk végéig. Ugyanis felnőttként is a mi kislányunk, kisfiunk, unokánk marad, és mi soha nem szűnünk meg aggódni, segíteni, néha kéretlenül is.

A képek saját felvételek

     Annaróza

Ha tetszett a bejegyzésünk, látogass el közénk blogunk facebook csoportjába, ahol reggel és este is valami érdekessel várjuk követőinket, kedvelőinket. Örülünk, ha írásainkat lájkolod (a cikk címe alatt) és megosztod, vagy továbbküldöd e-mailben.