A tücsök cirpel. Kedvesen hangzó versikében, kellemesen hallhatóan, nyár este, nyári lakban. No de amikor ablakodban, avagy könyvespolcaid valamelyikén megbújva rázendít, no az már se nem kedves, se nem kellemes. Kifejezetten idegesítő. Délután öt órától kivirradtig füledbe húzva nótáját, napokon át, míg éhen nem hal. Nem, nem hajlandó elhagyni búvóhelyét (amit ha egy hétig keresed, se találod), eszébe nem jut élelemszerzés céljából sem távozni. Mindaddig éhezve pengeti hegedűjét, míg egyszer csak elhallgat. Te eközben agykontrollszerűen ismételgeted, hogy nem vagy ideges, és fő a nyugalom. Lakva ismerik meg egymást a természet teremtményei, így hát tücsök-koma csakis kellő távolságból, vagy versikékben a barátom.

A hangya: Mondhatnám, hogy tücsköm bő egyhetes koncertje folytán hangyásodtam be, de nem mondom, mert  így nem lenne igaz a dolog. A hangyához semmi köze hegedűművészemnek. Csakis a kis fekete, hadseregként menetelő, valószínűleg túlszaporodott állatfajta az oka. Okkal, ok nélkül mindenütt ott vannak a kertemben, a ház körül, a ház alatt, mellett, mostanra pedig erőteljesen „támadják” a belső tereimet is. Ez már azért túlzás! Hetek óta figyelem őket, lesnem kell merre  vonulnak, mert szemmel alig, vagy  nem látható réseken keresztül, a lehető legkülönbözőbb helyeken bukkanak fel. Tény és való, hogy a fűszer illatokat, amelyekkel a veteményesemtől  sikeresen távol tartottam a jövő-menő hangyákat, ki nem állják. Ezért naponta  két-háromszori fertőtlenítős (erős illatanyagú) felmosással megakadályoztam, hogy a konyha aljzat láthatatlan réseiből a konyha kövén gyülekezzenek. Ámde erre mit találtak ki? Csak néztem  és tátottam a szám. Van ám eszük! „Felköltöztek” a falicsempéim felső szélére és ott sétafikáltak. Azt, hogy melyik földszinti „járatból” túrták ki magukat és jutottak fel a „felső szintre”, a falicsempe tetejére, ma sem tudom, egyszerűen nem látom, nem találom.  Két- három napos, óránkénti elfoglaltságomba került, míg  elkotródtak fali sétányukról. Még nincs vége a játszmának, mert  már jóval kevesebb helyen, de azért hol itt, hol ott felbukkannak, míg tudomásul nem veszik, akár áldozataik árán is, hogy kívül tágasabb.

A bagoly: a szobai tücsökzenétől a „hangyás” konyhámba szorulva sertepertélek, amikor az udvarról rigó-mama veszekedős-siránkozó hangjára leszek figyelmes. Aha…vagyis Uhu… Szaladok az udvarra. Percekbe telik mire szememmel megtalálom - fényes nappal – a hatalmas eperfa ágán üldögélő bagolyt. Bagolysága nem tűri, ha az általa kiválasztott terebélyes fa hatalmas lombozata között más szárnyas is fészkel, lepihen. Még akkor sem, ha az utóbbiak előbb érkeztek és telepedtek oda. Meglehetősen agresszívan ledobál minden fészket a földre, kisfiókástól mindenestül. Őbagolysága csak néz velem szemben, mikor észreveszi, hogy bizony felfedeztem a „rejtekhelyét”, elrepül birtokomról. Jól teszi.

Seregestül csaptak le a cseresznyefa alá a seregélyek, először amióta évtizede itt élek.  Olyan vicclapba illően csapdostam a tenyeremmel, hessegettem a gyümölcsöt falni akaró seregletet. Időbe telt, nem is kevésbe, mire sikerült elkergetni e szárnyasokat is. Nem jártak erre többször.

Csak töredéke a fentebb leírtak az utóbbi 3-4 hét „állati” történéseinek. Elképesztő az évről-évre újabb és újabb, számomra eddig nem tapasztalt természeti események sora. Volt, hogy azt gondoltam, „beilleszkedtem”, új meglepetés nem érhet már vidéki életemben. Dehogynem! Már tudom, hogy  a Föld bolygó természetes élővilága kimeríthetetlen, mindennapos, új kihívásokkal állít még szembe.

   Képek forrása: Pixabay

Izzy