Családi szólások, mondások, bölcsességek a ’60-as, '70-es évekből
A jellegzetes szófordulatok visszahozzák az emlékeket
Gyerekkoromban mindig együtt vacsorázott a család. Felvidéki nagypapám, ha nagyritkán megszólalt, így dicsérte az ételt: - Olyan, mint a legfinomabb tökbefőtt. Máskor az édesapám, kedélyesen: - Jó takarmány!
Ő egyébként is lendületesen és szívesen beszélgetett, számos szólását megőriztük. Ha valamit sikerült úgy megbeszélni velünk, hogy az lett, amit ő akart – és többnyire az lett –, akkor elégedetten kijelentette: – El van boronálva!
Ha a TV-ben kövér operaénekes veselkedett neki egy nehéz áriának, akkor azt mondta: – De nehezen lesz rosszul! Sajnos sose tudtuk megállni, hogy bele ne röhögjünk az ilyen áriákba.
Beniamino Gigli az Ys királya c. operában Mylio lovag szerepében, Metropolitan Opera, New York, 1922. Forrás: Wikimedia Commons
Fiatal korukban szívesen énekeltek a szüleim. Édesanyámnak jó hangja volt, rengeteg operett-slágert, kuplét tudott, édesapám magas tenorhangján lelkesen, hamisan csatlakozott. Ilyenkor anyukám megkérdezte tőlünk, gyerekektől, tudjuk-e, miért nem vették föl aput az Operába? - A hangja miatt.
Igazi káromkodást nem hallottam otthon soha. Anyukám legmérgesebb szólása ennyi volt: - Azt a leborult szivarvégit! Néha el is tűnődtem ezen, hiszen a családban nem dohányzott senki. Apukám dühösen, rövid ü-vel átkozta meg a becsukódni azért se akaró ajtót, favágáskor a széthasadni nem akaró rönköt: - A fűkörme potyogjon le! A csavaros mondás a tehenek, disznók csülök fölötti, csökevényes kisebb körmére, vagyis a fűkörömre utal, de tudtommal nincs olyan állatbetegség, ami a fűköröm leesésével járna.
A képén jól látszanak a talajt el nem érő fűkörmök. Forrás: Fortepan, Kriszt Béla
A gyerekeink a 70-es években születtek. Akkoriban azt ajánlotta a gyerekorvos, hogy a baba minden nap kapjon egy banánt. Nehéz ma elhinni: az egész család járta a várost, hogy két kisfiunknak legyen meg a napi banánja. Édesapám úgy látta, az unokák „banánon vannak hizlalva”.
Sorbanállás Budapesten 1975-ben. Forrás: Fortepan/Urbán Tamás
A nyitókép forrása: Fortepan, Divéky István
Lujza
Az emlékeimben megmaradt családi mondások, szólások leginkább nagymamámtól és apukámtól származnak. Néhányat közülük ma is használunk, mintegy örökségnek tekintve a jól bevált szófordulatokat.
Gyerekkoromban nagymamám minden nap friss ebédet főzött. Kérdésére, hogy hogyan ízlett az ebéd, nagyapám mindig ugyanazt válaszolta: - Egyszer meg lehetett enni. Ez manapság is szállóige nálunk, ha valamilyen étel jellegtelen, vagy nem ízlik különösebben.
- Kicsit büdös, áli jó – ez a mondás többnyelvű nagymamtól származik. Az áli - ki tudja milyen nyelven, - azt jelentette, hogy: de. Olyankor használták, ha valamilyen étel nem nézett ki bizalomgerjesztően, de ízre jó volt.
Az alábbi mondásokhoz történetek is fűződnek.
- Fölül huj, alul pfuj. Ezt a mondást családom nőtagjai hangoztatták és az volt a nevelő célzatú jelentése, hogy nem elég szépen kiöltözni, puccos ruhát felvenni, a ruha alatt nem látszó fehérneműnek is tisztának, rendben tartottnak kell lennie. Ennek az értelme akkor világosodott meg, amikor egyszer az iskolában oltáshoz le kellett vetkőznünk. Döbbentem tapasztaltam, hogy egyik kislány, aki csinos ruhákban járt, szakadt, leszürkült fehérneműt hordott.
- Több nap, mint kolbász. Nagymamám nővére Olaszországban élt, az ötvenes években egyszer meglátogatott bennünket és hozott két tábla svájci tejcsokoládét. Kaptam belőle egy kockát. Olyan finomságot még életemben nem ettem. A többit nagymama eldugta és rendszertelen időközönként kaptam egy kockát a csokiból. Rájöttem, hogy az ágyneműs szekrénybe, az ágynemű közé rejtette el a csokikat. Talán észre se vette volna, ha néha egy-egy kockát elcsenek, de soha nem nyúltam hozzá. – Több nap, mint kolbász - mondta nagymama, ami nekem akkor, gyerekként annyit jelentett, hogy be kell osztani, amink van.
- Minden ember annyit ér, amennyit az ígérete. Ez apukám szájából hangzott el, lehet, hogy csak egyszer, de az nagyon emlékezetes maradt. Volt egy kis barátnőm, akivel együtt jártunk matinéra, bábszínházba. Többször előfordult, hogy az előre megbeszélt programra nem jött el, az indoklás csak annyi volt: nem volt kedvem. Egy alkalommal a megbeszélt időben megjelent nálunk a barátnőm, hogy együtt elmenjünk valahová, de közöltem vele, hogy nem megyek, nincs kedvem. Gondoltam, ha egyszer én is így viselkedek, jobban megérti, miért esik ez rosszul nekem. Az előszobában ácsorogtunk, amikor apukám arra jött és látva arcunkon, hogy valami nem stimmel, megkérdezte, mi a baj. Mikor vázoltam neki a helyzetet és kiderült, hogy a program meg volt beszélve, azt mondta: - Minden ember annyit ér, amennyit az ígérete. Ha megígérted, el kell menned. Akkor nagyon mérges voltam rá, de egy életre szóló, jó lecke volt ez mindkettőnknek a barátnőmmel.
Apukám nagyon szerette a szóvicceket.
Ha valaki tömte magába az ételt, azt kérdezte: - Hát te meg mit za-za eszel?
Anyuval mentek el valahová: - Vedd fel a szép lepi sáladat!
Ez is gyakori mondása volt: - Jó vicc, Móricz!
A képek saját felvételek
Cecilia
Szerzői jogvédelem
Tilos a Régiségeknek blogban megjelent írásokat, recepteket, fotókat és videókat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében máshol közzétenni és sajátként feltüntetni. Az írások, fotók és videók a bloggerek szellemi tulajdonát képezik, miként a képek is, amennyiben más forrás nincs feltüntetve. Írásaink csak linkként használhatók fel, mely az eredeti forráshoz vezet !!!!
