Ez most nem olyan könnyű: csaknem 4 hónapja nem jártam a blogban. Sok minden történt a nyáron. Talán a legfontosabb a második unokánk születése, egy bő hónappal az előtt, amikorra vártuk, egyben pár nappal az után, hogy 3 hétre elutaztunk a világ másik felére, a család másik felét meglátogatni.

Még mindezek előtt belebonyolódtunk egy lakás-felszámolásba, eladásba, az adásvételi szerződés aláírására szó szerint percekkel a fent említett utazás előtt került sor. Bár már február, az édesapám halála óta foglalkoztam a lakásban felgyűlt holmik selejtezésével, a teljes, szomorú kiürítés az utazás utánra maradt, addigra persze sürgősen.

Így esett aztán, hogy a blog háttérbe szorult, és ott is maradt egész szeptemberben, míg én a munkahelyen próbáltam nem elsüllyedni az akták áradatában. Mostanra – valószínűleg átmenetileg – az aktákat megfegyelmeztem: némelyik már úgy tudja a sorsát, hogy magától vonul az irattárba, vagyis a szemétkosárba.

Be akarok tehát számolni Nektek a Bandy-lányok című színdarab-féleségről, ami nyár elején ment a Belvárosi Színházban, és  – ha mindössze néhány előadásban is –, úgy néz ki, a műsoron marad. Nem csoda, hogy ritkán játsszák: a két (fő)szereplő, Hernádi Judit és Udvaros Dorottya más színházak más darabjaiban alaposan le vannak kötve.

Nem akarok ingyenes reklámot csinálni az előadásnak, de annyit mindenképpen megjegyeznék, hogy nagyszerű szórakozás: egyszerre elégíti ki korosztályunk nosztalgia-igényét, anglomán sznobizmusát (jó, ez nem jellemző az egész korosztályra, csak rám), és még a blődli iránti titkos, mindig tagadott vágyunkat is.

Már maga a színház épülete is élmény: fiatal korunk Filmmúzeumát az eredeti art decostílusában tartott belsőépítészeti megoldásokkal, nagyon elegánsan újították fel. Cselekmény a darabban nem sok van, éppen csak valamennyi; a lényeg az, ahogyan a két sztár előadja a beillesztett dalokat. Különleges és a musical-ekre nem jellemző a dalszövegek szellemessége, csattanói. Mindez a szerzőnek, Lujza kedvencének, Parti Nagy Lajosnak köszönhető, aki a 30-40-es évek amerikai swing-triójának, az Andrews Sisters-nek a slágereihez írt a 60-as évek Magyarországára, fiatal korunkra emlékező, azt karikírozó szövegeket.

A közönség egyik kacagásból a másikba esett, időnként erővel kellett elhallgattatnunk magunkat, nehogy lemaradjunk a következő poénról.

Sajnos a színházban nem árusították sem az Andrews Sisters, sem az előadás CD-jét, talán mert nem volt, aki a marketinghez értett volna, és gondolt volna erre – mondom én, a közgazdász –, de figyeljetek jól, rá fogtok ismerni a slágerekre!

LUJZA