Karácsony előtt több apróságot vásároltam a papírüzletben. Hihetetlenül óriási a választék, az alapterület picurka. A télikabátban, csizmában nehéz úgy mozogni, hogy ne verjek le semmit, simán eljussak a pénztárig az egymásra felhalmozott mindenféle dobozok, naptárak, táskafélék és hasonló kupacok között. 

 

Összesen három alkalmazott állja a vásárlók rohamát, egyikük a pénztárat kezeli, a másik mellette áll, csomagol, a harmadik óvatosan egyensúlyozva újabb árukupacokat hoz ki a raktárból, olyasmiket, amik a vásárlótérben ki sincsenek állítva. Nincs-e idejük, vagy helyet akarnak-e spórolni – akárhogy is, sehonnan sem lehet megtudni, mi mennyibe kerül. A raktárból kibújt, alig középkorú hölgy szerint a pénztárban tudják. Sorra kerülök, és bizony megkérdezem, mennyibe kerül az A2-es rajzkarton. A fiatal pénztárosnő ugyanazt a hideg szemmeresztést alkalmazza, mint amivel mostanában egyre többször találkozom. Vonakodva megmondja a – valóban nem túl magas – árat. Én vérszemet kapok, és most már csak azért se hagyom, hogy a pénztárosnő szó nélkül beüsse az árakat, hanem végigkérdezem: mennyibe kerül a 60 papírkosárka a muffin-sütéshez, a színes kivágó papírlapok, a 8 öntapadós hóemberfigura. A pénztárosnő – szintén ifjú –kolléganője is hozzászól, ezt mondja: „el kellene tenni az árut”. Vagyis: „legalább pihenek egy kicsit, ennek az öreg nőnek nem csomagolom be, amit vett, úgyse veszi észre”. Ebben nem is a primitív bosszú volt számomra érdekes, hanem az egyes szám harmadik személyű beszéd, a „kellene-stílus”.

Eddig jutottam ezzel a bejegyzéssel, azután abbahagytam, mert más dolgok foglaltak el, a héten azonban új munícióhoz jutottam a mondanivalómhoz. Az történt, hogy egy jó barátommal, kortársammal ügyintéznem kellett egy irodaházban. A barátom udvariasan megkérdezte a fiatal portást: hol van az iroda, ahová tartottunk. A fiú végignézett rajtunk, még csak ki se egyenesedett a félfekvésből a bőr karosszékében, és ezt mondta: „balra fel kellene menni a liften a 3. emeletre”. Ez még nem volt elég: másnap a bankban – és ez nem vicc – a péntek délutánba belefáradt ügyintéző kislány ezt vetette oda, amikor meglátott: „le kellene ülni oda”.

Azt mondjátok, hogy a maga módján udvarias volt? Lehet, hogy így van. Én azonban afféle folyamatosan tompuló idősként túlérzékeny vagyok erre, és azt gondolom, hogy ha valaki udvarias akar lenni, akkor legyen az. Ne éreztesse az udvariasságával egyidejűleg azt, hogy vén hülyének tartja, akivel beszél. Világos, hogy nem tudunk már úgy reagálni, mint a fiatalok: nekem is több mint egy napig, máig tartott, amíg rájöttem, mit kellett volna válaszolni az ügyintézőnek a bankban: „ha le kellene ülni, akkor csak tessék, van elég hely!”