Ének az esőben, amerikai film
www.pinterest.com

Esős délelőtt. A buszmegállónál két idősebb asszony száll fel, kezükben tömött szatyor, esernyő, bot. Nagy nehezen fellépnek a jó magas lépcsőn és reménykedve néznek szét: akadna-e üres ülőhely? Minden ülés foglalt, jobbára idősebb emberek ülnek, gondolataikba merülten. Senki sem néz fel. Egyiküknek átadom a helyem, nekem nincs nehéz csomagom. Hálálkodik. Elhárítom, hiszen nem tettem semmi különöset.

Közben nézem a buszon utazók arcát. Szinte kivétel nélkül a szomorú arcvonások dominálnak: összeráncolt szemöldök, keskenyre összeszorított száj, mély, keserű ráncok. Igaz, szürke az ég, az eső is esik – de mennyire vártuk ezt az esőt a hosszú szárazság idején! Lenne ezernyi apróság, kellemes gondolat, amivel foglalkozni lehetne utazás közben – az utastársakkal való beszélgetésről nem is szólva. Szinte csodabogárnak számít az, aki mosolyogva, érdeklődő tekintettel szemléli a körülötte történő eseményeket. Miért van az, hogy inkább a negatív dolgokra figyelünk, azt tartjuk észben és sokszor fel is nagyítjuk, el is túlozzuk, hosszan rágódunk rajta? A következmény pedig látszik megkeményedett, keserű arcvonásainkon, haragos reakcióinkon, bármiről legyen is szó. - „A derűs gondolkodás is szépít, késlelteti az öregedést!” – mondta nemrég egy tapasztalt, kedves kozmetikus ismerősöm. Hiszek neki.

A buszon utazva láthatjuk például, hogy már bontják az állványzatot a frissen tatarozott panelházról: milyen szép és ízléses lett az új színeivel a monoton szürke után! Vajon melyik ház lesz a következő? Az út, amelyen a busz jár, évek óta kátyús, ráz és zörög a busz minden ablaka … , de lám, az egyik közeli utcában már megszűnt a terelés, elkészült az új burkolat, hátha a mi kátyús utunkra is hamarosan sor kerül … A sort hosszan lehetne folytatni.

A végállomásra érkezünk, az utasok leszállnak, türelmetlenül arrébb lökve a nehezebben mozgókat. Leszállok én is és karomat nyújtom az idős asszonyoknak, akiknek a leszállás sem könnyebb. Tekintetükben köszönet és kíváncsiság. – Maga mindig ilyen jó? – kérdezi egyikük. – Miért ne legyek jó? – kérdezek vissza és egy egyetértő mosollyal búcsúzunk.

Nem kell ehhez semmi „jóság”, elég, ha csak figyelmesen közlekedünk, élünk, gondolkodunk. Mert nem az „én” a fontos, önmagában, hanem a „mi”: a családunk, a barátaink, a kollégáink, a szomszédaink, az ismerőseink és az ismeretlenek is, akikkel egy 20 perces utazás idejére közösségbe kerülünk.

Fodor Anna