www.safru.hu

Talán az utolsó szem vadgesztenyék is lepotyogtak már a fákról, ott bújnak meg a lehullott levelek között. Gesztenyét találni gyereköröm, a politúrosan fényes pofikájú gesztenyék bújócskát játszanak a kicsikkel. Nekem azonban a gesztenyék egészen más, fájdalmas képeket idéznek...

Hat évvel ezelőtt is ugyanígy hemperegtek a gesztenyék a földön, amikor nagybeteg fiammal az Onkológiai Klinika Sugárterápiás Intézetébe jártunk nap, mint nap kezelésre. Az a kép van előttem, amint haladunk a bejárat felé a hatalmas gesztenyefákkal övezett úton, a fiam lehajtott fejjel baktat mellettem és rugdossa a semmiről sem tehető gesztenyéket. Összeszorított fogakkal, szótlanul mentünk egymás mellett, nem volt erőnk a betegségéről beszélni. Pont abban az időben kezdtük a sugárkezelést, amikor elkezdtek érni a gesztenyék és már hó lepte be őket, mire véget értek kezelések. Betegsége kezdete esett erre az időszakra és még nagyon reménykedtünk a teljes gyógyulásban, hittünk abban, hogy 32 évesen le tudja győzni a kórt.  Ez a remény éltette még négy hosszú évig, hogy a sorozatos kemoterápiák, sugárkezelések meghozzák a várva várt gyógyulást, tünetmentességet. Nem így történt...  2009 tavaszán, áprilisban, amikor a gesztenyefák még csak készülődtek a virágzásra, elment a fiam. Nem jártam azóta arrafelé, ha csak lehet, még a környéket is elkerülöm.  Bárhol is bukkannak fel a vadgesztenyék, csak a fiam jut eszembe róluk, ahogy ádázul rúgja őket tehetetlen dühében. Azokat az ártatlan gesztenyéket...

Brigitta