39 évvel ezelőtt

Merengés: hogyan repült el 40?

Nagyobbik lányunk ma 40 éves. Az ilyen kerek számok az embert mindig elgondolkodásra, visszaemlékezésre késztetik. Annál is inkább, mert a nagy napra készülve előkerültek olyan régi, elfeledett diák, amiket évtizedek óta nem láttunk, mert elromlott a dianézőnk. No meg az is igaz, hogy a közel húsz évvel ezelőtti költözésnél valahogy a szekrény mélyére kerültek. De most, Apjának hála újra élvezhetők, méghozzá a számítógépen. Az első otthoni kép a babáról: még pólyában van, kiságyában fekszik egy fekete plüss kutya és egy narancssárga kacsa társaságában. Nézegetjük Apjával a képeket, és eszembe jutnak az első napok izgalmai: szopott-e eleget, nem fázik-e meg, miért sír, miért nem alszik, miért alszik olyan sokat, nem kap-e meg valami betegséget a látogatóktól, stb. Apja és a nagyszülők nyugtattak. Aztán minden elrendeződött és jöttek azok a szép emlékű gyeses évek, középpontban a gyerekkel, sőt három év múlva egy másikkal. De nem akarom itt 40 év eseményeit elregélni. Elrepültek, csak merengek és csodálkozom, hogy hogyan.

Ami a fontos, hogy ők itt vannak a közelünkben, és szeretjük egymást. Ma reggel, amikor a születésnaposat megköszöntöttük, nagyon boldog volt, párjától pezsgőt és tortát kapott. Önző dolog talán, hogy a lányom születésnapja kapcsán magunkról gondolkodom? Nézem ezeket a négy évtizedes képeket. Apja alig van rajta a képeken, mindig a fényképezőgép mögött állt. De az egyiken mégis rajta van, fényes fekete öltönyben, napszemüvegben, nyúlánkan és elegánsan, átkarol. Rajtam egy élénk, virágos mintás miniruha, a bőröm sima és feszes, az alakom jó, hajam dús és barna. Nem emlékszem, hogy annakidején ezeknek örültem volna. Akkor természetes adottságnak tűnt, de most, súlyfelesleggel, festett hajjal és sok ránccal szemlélve akkori önmagunkat, ez mellbevágó.

Számvetés ez, akárhogy is ragozom. Azon töprengek most, mit gondolhattam akkor, ezzel az új kis jövevénnyel a karomban arról, milyen lesz majd negyven év múlva? Vagy mit vártam az akkor még előttem álló évtizedektől? Nem emlékszem. Talán ha naplóimat, vagy barátnőmnek írt leveleimet elővenném, kiderülne valami. Hogy milyen most visszanézni? Szomorkás. Olyan gyorsan elmúlt. Jó így megállítani néha az időt és visszanézni. Volt benne sok szép, sok jó, egy kevés rossz is. Hogy mennyi van még hátra, nem tudhatjuk. Reméljük lesz mégy egy-két szép évtizedünk. Itt egy másik kép. Rajta Édesanyám, Nagymamám, Apósom, Anyósom és az ő anyósa, azaz a Papa, a Nagyik, és a Dédik. Anyukám kezében van a baba, a többiek körülállják, átszellemült mosollyal az arcukon nézik a csöppséget. Sok szomorúsággal teli életükben fénylő pont volt az unokák, dédunokák megszületése. És mi boldogan adtuk oda a gyerekeket, hadd élvezzék őket, egymást. Milyen furcsa, itt ezen a képen Anyukám alig fiatalabb, mint én most, hogy hasonlít rám, vagy inkább én kezdek el hasonlítani rá?

Lányom apja a bedigitalizált diákból filmet, majd abból egy DVD-t csinált korabeli zenékre (Pancsoló kislány, Múlnak a gyermekévek). Szép meglepetés lesz holnap, amikor a családi összejövetelt tartjuk. Ezekre a képekre már nem emlékezhetnek a gyerekeink, unokáink pedig még sosem látták. Ni, ezen a képen a baba már jár, óriási kék szemével, göndör hajacskájával, kedves mosolyával mindenkit megigézett akkor – és ma is. Kisebbik lányunk gyerekeivel, azaz az unokákkal, akik imádják a nagynénit, marcipántortát készítettünk az ünnepeltnek. Lilla és Panna marcipán masszából gyúrták, formálták a tortadíszeket: kis virágokat, szíveket, pöttyöket. Egy verses köszöntőt is írtam, sok versszakkal, így könnyebb lesz elmondani, mi szép, mi jó, mi fáj. Minden versszak után az unokák zenélnek (csörgővel, xilofonnal, kasztanyettával), ezt már el is próbáltuk, jól megy – a felnőttek, pedig a refrént fogják ismételni. Nagy az izgalom, mégiscsak egy kerek évforduló ... Cecilia