Már az új tanév közeleg, s én mégis az elmúlt tanév végére gondolok. Olyan élményt szeretnék megosztani, amire nem csak én, hanem minden gyerek is emlékezni fog, talán örökre.

         Kisebbik unokám  negyedikes volt és elsőtől negyedikig ugyanaz a két okos, lelkes és elhivatott tanítónő tanította, nevelte, buzdította, bátorította és kísérte őket. 27 kisgyermek volt a gondjaikra bízva, s ők minden téren ragyogó eredményeket értek el velük. Nem „csillogó-villogó” kirakat-eredményeket, hanem olyan igazi, meghatározó készségeket alakítottak ki bennük, mint a koncentrált figyelem, az összpontosítás, a bátor kezdeményezés, a felelősségteljes, körültekintő magatartás, belső indíttatású szorgalom, egymás munkájának és eredményeinek megbecsülése, rendszeretet, a fontos és kevésbé fontos meglátása; egyszóval nem csupán a kötelező iskolai tananyagot tanították, hanem igazi pedagógusként alakították e kis emberkék tudását, jellemét, személyiségét.

         Szülők és nagyszülők tudtuk, hogy a gyerekek nagyon sok jót, életreszóló alapokat kaptak a tanítóiktól, talán emiatt is szerettük volna valamilyen igazi ajándékkal meglepni őket a tanév végén. Az ötlet kipattant, a gyerekek, anyukák-apukák, de még a nagyszülők is lelkesen támogatták. És ami talán még ennél is fontosabb: egészen az évzáróig titokban is tartották!!!

         Az ötlet egyszerű volt, mondhatni kézenfekvő, mivel technika órákon tanultak hímezni is a gyerekek: hímezzünk egy-egy szép keresztszemes párnát ajándékba, s minden kisgyerek a saját monogramját is hímezze ki a párna hátoldalára. Egy nagyon szép, felvidéki mintát választottunk, beszereztem az anyagot, a fonalat és elkezdődött a „munka”. Összeírták az osztálynévsort és kiemelték a nagy kezdőbetűket. Azután kiszámítottuk, megterveztük, hogy az adott felületre mekkora léptékű betűket hímezhetünk, hogy arányos és mutatós legyen.

         Április közepén azután elkezdődött a „munka”: délutánonként kettesével jöttek a gyerekek és nagy buzgalommal, igyekezettel álltak neki a hímzésnek. Eleinte lassabban ment, sokszor a nagy igyekezetben az anyagot hozzáöltötték az abroszhoz vagy a párna másik részéhez, vagy egyszerűen csak rosszul számolták a szálakat és ki kellett fejteni, elölről kellett kezdeni az egészet. De ebből is sokat lehetett tanulni: odafigyelést, pontos számolást, az elrontott munka türelmes helyrehozását.

         Amikor pedig már szépen látszott a minta, és elkezdtek szaporodni a kész monogramok, a bátortalanabbak is nekilendültek. Voltak, akik izgultak, mert nem hitték el, hogy ez a fontos és nagy munka nekik sikerülhet. Voltak, akik amiatt keseregtek, hogy a monogramjuk pl. L. ZS. vagy SZ. ZS. és nem csak 2 betűből áll – ők két-három délután is jöttek és gyönyörűen megcsinálták. Kezdetben gyakorlatlan, görcsös kézzel fogták a tűt, azután a végére úgy belejöttek, hogy további minták kivarrására is vállalkoztak. Az egyik örökmozgó kisfiút – a biztonság kedvéért – anyukája is elkisérte és végigülte-végignézte, amint gyermeke „egyszuszra” kihímezte mindkét monogramját. Az anyuka, saját elmondása szerint, addig még sosem látta gyermekét 50 percig egyfolytában dolgozni, egyhelyben ülve … Már csak ezért is megérte volna. Elnéztem a komoly kis arcokat, azt az egyértelmű igyekezetet, amivel szépre szerették volna hímezni a tanítóiknak szánt ajándékot … és ezen is egyértelműen látszott a 4 év közös munkájának eredménye.

         Elkészültek a párnák, eljött a nagy nap és a gyerekek átadták. Szüleikkel együtt kíváncsian figyelték a hatást: szavakkal nehezen lehet kifejezni a tanítónők meghatott meglepetését, örömét. „Ezek a kis emberkék hónapokon át, teljes titokban azért dolgoztak, hogy számunkra meglepetést készítsenek – nincs ennél szebb a ragaszkodásuk kifejezésére.”

         Sok szervezést, átgondolt lépést igényelt részemről is mindennek a gyakorlati lebonyolítása (no de egy nagymama idejébe ez is belefér). Néha jött egy-egy telefon: -Bocsánat, LP ma délután nem tud jönni hímezni, mert rendkívüli fociedzése van, jöhetne inkább csütörtökön? - Persze, hogy jöhetett…. A szülők ügyesen megszervezték a gyerekek fuvarozását, kísérését. Sokszor egy-egy anyuka is bekapcsolódott a hímzésbe, nagymamák, nagynénik kértek tűt-fonalat és ők is hímeztek egy-két mintát.

         A tanítók, akik a tudás alapjait rakták le, de akik szárnyalni is engedték kis tanítványaikat, most kedvtelve nézegethetik ezeket a szimbolikus leányalakokat, a vállukon ülő galambokat, s a kis életfákat, amint kacskaringós ágaikkal a csillagok felé törekednek.

Fodor Anna