Az ötödik X-en túl már van az embernek mit elmondania az életéről, és a kedve az emlékek megíráshoz is nagyjából ebben az életkorban kezd megjönni. A motivációt leginkább az adja, hogy az ember úgy érzi, jó lenne utódainak valami nyomot hagynia maga után. Ha valaki ösztönzést kap a családjától, hogy írja le emlékeit, az erősebb késztetést ad, de anélkül is nekiláthatunk.

Ismeretségi körömben több, szép példáról tudok beszámolni. Blogunk egyik szerzője, a Londonban élő Rose unokái unszolására fogott neki, hogy  az ősök, és saját  életének viszontagságait  papírra vesse, és sokszorosítva szétossza a tágabb rokoni és ismeretségi körben. Blogunk egy másik szerzője Lea, egy szokatlan módszert választott: unokahúgával közösen írják összefonódó életük visszaemlékezéseit, melynek egy-egy darabja már nagyobb nyilvánosságot is kapott nyomtatott formában. Z. Marika  ismerősöm nem várt családi biztatásra. Fényképekkel illusztrált életrajzát saját kiadásban, kis példányszámban könyv alakban is megjelentette, és a kötettel megajándékozta gyerekeit, unokáit és barátait.

Ami engem illet, az írás folyamatban van, azaz húzódik, mint a rétestészta. Az évtizede elkezdett családtörténeti kutatások sok adatot hoztak felszínre. Időnként beszámoltam a családnak az eredményekről és ők biztattak, hogy ne hagyjam elkallódni az adatokat, hanem tartalommal megtöltve vessem azokat papírra. Nem kellett kétszer mondani, nagy hévvel kezdtem neki és  a kályhától, azaz a dédszülőktől indultam. Megmaradt fényképeket digitalizáltam, a dédszülők távoli lakhelyére elutazva fényképeket készítettem, korabeli térképeket kutattam fel a neten, és persze megpróbáltam az emlékeimben kutatva mindent előhozni, amit valaha róluk hallottam.  Szóval valami nagyszabású vállalkozásba kezdtem. Az első fejezet, ami felmenők egyik ágának történetét volt hivatott kibontani, elkészült. Nagy lélegzetet véve kinyomtattam és szétosztottam a családban, azzal, hogy a folytatás következik. A folytatás sajnos azóta is várat magára. Néha, ha kedvem szottyan, egy-egy emlékmorzsát életemből leírok és elmentem egy „ Cecilia” feliratú mappába, arra várva, hogy majdcsak kapok egy nagyobb lendületet a morzsák  összerendezésére és a történet folytatására.  Úgy érzem, a lendület „már a sarkon van”. Nyolcéves unokám kezd „milyen volt, amikor Anyu kicsi volt?” típusú kérdéseket feltenni, sőt a minap a négyéves is kíváncsian nézegette dédszülei (azaz a szüleim) bekeretezett fényképeit otthonunkban.

Kedves kortárs olvasóim, arra bíztatlak benneteket is, hogy örökítsétek meg emlékeiteket! Hogy minél színesebb legyen a mű, mindenfélét fel lehet használni a szöveg közé téve illusztrációnak digitalizált formában, vagy papíron felragasztva: fényképeket, régi leveleket, anyakönyvi iratokat, iskolai bizonyítványokat, emlékkönyvek megsárgult lapjait, régi újságok vágatait.

 Gondoskodjunk arról, hogy hagyjunk emlékeket utódainknak magunkról és családunkról arra az időre, amikor majd egyszer kedvet kapnak, hogy feltárják életünk titkait!

    Cecilia