Lassan egy éve lesz, hogy önkéntesként dolgozom egy kórházban. Sokan meglepődnek, hogy ingyen végzem ezt a munkát. Egy év alatt sokat tanultam a kórházi életről, sok érdekes emberrel találkoztam, de legjobban annak örülök, hogy embereken segíthetek, talán minden alkalommal valakinek a napját egy kicsit jobbá teszem.

Mit is csinálok önkéntesként egy chicagói kórházban? Az endoszkópia és az egynapos sebészet osztályhoz vagyok beosztva és  a csapatnak a  megbecsült tagja vagyok. Hetente egyszer, 5-6 órát dolgozom.

A feladatom az, hogy fogadjam és kísérjem az új betegeket és a kórházi tartózkodás végén segédkezzek az elbocsájtásnál. Ha egy beteg és családja megérkezik az osztály recepciójához, odahívnak, hogy kísérjem a szobájába. Elbocsájtásnál azt követően találkozom a betegekkel, miután megkapták az orvosi papírokat, találkoztak az orvosukkal és a nővérek ellátták őket a megfelelő tanácsokkal. Ezután beültetem a beteget egy kerekesszékbe és eltolom a kocsiig, ahol várják őt, hogy hazaszállítsák. A beavatkozás után 24 órán át ugyanis a beteg nem vezethet, és nem is állhat talpra, mert az érzéstelenítés következtében megszédülhet.

Az önkénteseket arra képzik ki, hogy fontos a magánszféra intimitásának tiszteletben tartása, ezért mi, önkéntesek, nem is tudhatjuk a beteg nevét, csak a szoba számát, amelyben fekszik. Természetesen az ember néha belebotlik egy barátba, vagy szomszédba, ilyenkor meglepődünk, de sosem kérdezzük meg, hogy miért vannak ott.

Az önkéntesek csak ambuláns betegekkel foglalkoznak, azaz olyanokkal akik vizsgálatra, vagy egynapos beavatkozásra jönnek a kórházba. Mivel manapság egyre több beavatkozás a korábbinál kevésbé veszi igénybe a beteget,- mint például a szürke hályog műtét -, a betegeket még aznap hazaengedik. Ez egyrészt sokkal kevesebb pénzébe kerül az társadalom-biztosításnak, másrészt a legtöbb ember jobban szeret a saját otthonában, a saját ágyában lábadozni.

Igen sokféle korú és etnikumú emberrel találkozom. A legtöbb ember igen beszédes és mindenféléket elmondanak magukról. Például egy nagyon magas, erős, izmos fickó elmesélte, hogy éppen most ment nyugdíjba egy börtönből, ahol 30 évig dolgozott börtönőrként. Egy idős hölgy arról mesélt, hogy gyerekei és unokái milyen szeretettel ápolják őt. Volt egy emlékezetes esetem: egy hispán etnikumú férfit népes családjától kísérve kifelé vittem a kórházból, amikor a még ható anesztézia következtében olyan furcsa reakciókat produkált, hogy vissza kellet vinnem a sürgősségi osztályra. Az önkéntesek természetesen nem egészségügyi dolgozók, de észnél kell lenniük, hogy a különböző helyzetekben megfelelően tudjanak reagálni.

Voltak olyan esetek, hogy beteghordó segítségét kellett kérnem, mert a beteg súlya meghaladta a 130 kilót, és nem tudtam a kerekesszékben eltolni. A kórházban sok kórosan elhízott páciens is megfordul. Természetesen mindezt úgy kell intézni, hogy nehogy megsértsük a beteg érzékenységét. Mi önkéntesek is részesei vagyunk annak a benyomásnak és imázsnak, amelyet az emberek az intézményről kialakítanak. Ezért nagy felelősség hárul ránk, hogy hogyan végezzük a munkánkat.

Hedi Neu, Chicago