Hogy mikor "nő már be a fejünk lágya"? Egyáltalán nem úgy viselkedünk, mint akik a 70 felé poroszkálnak! Még a bajainkon is jót tudunk nevetni, mert bizony itt fáj, ott fáj, de azért még mindenütt ott vagyunk, ahol kell! Jövőre, 2015-ben lesz az 50 éves érettségi találkozónk! Hihetetlen, de így van!

Időnként összegyűlünk az A' Capella cuki teraszán és ki nem fogyunk a beszélgetésből, nevetésből. Ezek az összejövetelek pont olyan harsányak, vidámak, mintha ez az 50 év el sem telt volna. Olyannak látom a "lányokat", a volt osztálytársaimat, mint legszebb éveinkben, pedig történt egy és más a fél évszázad alatt mindannyiunkkal. Számunkra is érthetetlen, hogyan maradhatott meg a jókedvünk, az egymással törődésünk mindenféle bajaink dacára.

Hát igen, a bajok! Kivétel nélkül mind a nyolcan kisebb-nagyobb betegségekkel küzdünk, de a bajaink is remek nevetés-források. A panaszkodások, a nyögdécselések, az itt fáj, ott fáj ... Mire elsoroljuk, kinek mit találtak legújabban az orvosok, vidáman elpusztítunk néhány fagyit, sütit, kávét. Összehasonlítjuk a gyógyszereinket, van köztünk két orvos is, ők ellátnak bennünket tanácsokkal.

De ezek a bajok egycsapásra elmúlnak, amint előkerülnek az unokák fényképei! Jó látni egymás szemében a pajkos büszkeséget, ahogy soroljuk az unokák "gaztetteit", vicces mondásait, sőt dicsekedhetünk az iskolai eredményeikkel is. Micsoda boldogság! Fiatalon nem gondoltuk volna, hogy majd ismerjük, szeretjük egymás unokáit, közösen megyünk velük kirándulni, strandra. Nyugdíjasként jobban ráérünk vigyázni a gyerekekre, programokat csinálni velük.

Persze programokat magunknak is szervezünk, színházba járunk, kiállításokra, közös ebédeket-vacsorákat rendezünk, nem feledkezünk meg arról, hogy jól érezzük magunkat így, 70 felé poroszkálva, nyugdíjasan, régiségként.

Brigitta