Torockószentgyörgy vára

Gyerekkori, 67 éves barátnőmmel sok közös utazásunk volt már és Erdély régóta szerepelt terveink közt. Úgy gondoltuk azonban, hogy mivel itt van a szomszédban, ráérünk benevezni fizikai erőnk, teljesítőképességünk fogytával. Kiderült, rosszul gondoltuk. Októberi kétnapos kirándulásunk hőn áhított célpontjait, mint a Rozsdás szakadék, Székelykő, Jégbarlang részben a túra nehézsége, utóbbi kettőt pedig az esős időjárás miatt nem tudtuk elérni. Azért így is hősnek érezzük magunkat, mert az említett szakadékhoz vezető út egyharmadát megtettük. De ott elfogyott a korlát és olyan meredély előtt találtuk magunkat, hogy takarodót fújtunk visszafelé. Minden tiszteletem azon kortársainké, akik nem hátráltak meg. Többek között egy hölgy, két csípőprotézissel és egy épphogy összeforrott bokával, és két bottal végigment. Valószínűleg az elé táruló látvány emléke tartósabb lesz, mint az elszenvedett fájdalmai. Én magam nem az ízületi bántalmaim fokozódásától, hanem egy zuhanórepüléstől féltem, ami földcsuszamlást okozott volna.

Rozsdás szakadék

Másnap, az éjszakai esőzéstől sáros, és tehénlepényekkel dúsított, de nem meredek úton elindultunk a torockószentgyörgyi várhoz, illetve a lábához. A várba való felkúszást meghagytuk a fiatal zergéknek. Az úszó felhők közül kiemelkedő vár fenséges látványt nyújtott alulról nézve is. Volt még egy „féltúránk”. A társaság utolsó kirándulásként elindult a Zichy barlanghoz túravezetővel. Úgy gondoltuk barátnőmmel, hogy ez számunkra is reális teljesítmény lehet. Bőszen el is indultunk a többiekkel. Túravezetőnk figyelmeztetett, hogy vonatsín mellett teszünk meg 20 percet a barlanghoz (nekünk kettőnknek 35 percbe tellett). Majd ő sípol, ha jön a vonat. Később megtapasztaltuk, hogy ez nem is olyan vicces. A sín egyik oldalán a talpfák mellett csalánbokor, a másik oldalon meredek lejtő volt a folyóba. Megjegyzem, a táj gyönyörű volt mindkét irányban. Balra, a csalánbokrok fölött sziklák, jobbra a csendesen csordogáló, és egy helyen vízeséssel tarkított Sebeskőrös. Álmélkodásunkat csupán a menetrendszerűen, tízpercenként átrobogó vonatok szakították meg hol az egyik, hol a másik irányból. Szerencsére, még annyira nem vagyunk süketek, hogy ezt a robajt ne halljuk, így időben félreálltunk.

Sínen vagyunk

Ekkor már délután 4 óra volt. A sínekről lenézve még 100 méter volt a barlangig, melynek végigjárása mintegy két órába telik. Józan eszünk ismét figyelmeztetett: két másik társunkkal hátraarcot csináltunk. Ezt a nappal is ijesztő galoppot nem óhajtottuk vaksötétben, néhány pislákoló zseblámpa fényénél megismételni. Épségben, még világosban értünk vissza a buszunkhoz és csak reménykedni tudtunk, hogy társaink is ép bőrrel megússzák. A buszban vártuk őket, ki elgyötörten, ki diadalittasan, büszkén közeledett. Imáink meghallgatást nyertek, mindenki túlélte a kalandot, csupán a bokatörött túrázó, és még egy bajnok esett a szúrós bokorba, amikor az addigi leghosszabb szerelvény közeledett. Egyikük vietnámi balzsammal kenegette sajgó tagjait, mások pálinkával lazították – nem az izmaikat. A többiek friss levegőért kiáltottak. Így ért véget dicsőséges honfoglalásunk a Kárpátokban, persze még öt óra hazabuszozást is hozzászámítva. Dicséret illeti Pistit, a sofőrünket!

Félóra nevetgélés, élménybeszámoló után mindenki elalélt, ki a fáradtságtól, ki a pálinkától, mások az illatorgiától. Szegedig csönd volt. Hálásak vagyunk az élményért, régi ismerősökkel való találkozásért, új emberek megismeréséért, nehéz percekben segítségért nyújtó kezekért, idegenvezetőnk álomba ringató székely meséiért, anekdotáiért. És nem utolsósorban a torockói magyarok vendégszeretetéért, akik hátrányos helyzetükben is megőrizték szép nyelvünket, kedélyüket és emberségüket.

Zárszó. Reméljük, hogy uniós támogatással készülnek majd kicsit járhatóbb utak a hozzánk hasonló kíváncsi, természetkedvelő „régiségek” (nyugdíjasok) számára.

Annaróza