Arra ébredt, hogy nem fájt semmije.

Nocsak, nocsak! Marikát ez először teljesen meglepte, alig ismert rá erre az érzésre, oly rég volt ilyenben része. Aztán úgy döntött, ez minden bizonnyal egy különleges nap lesz, kihasználja hát minden percét, vagy - szökött be a gondolat elméjének egy jól eldugott, hátulsó részébe, mert teljességgel nem tudta elengedni ezt a lehetőséget - legalábbis annyit, amennyit csak lehet, amíg a fájdalom vissza nem tér.

Ajándékozott még pár másodpercet magának, amíg az ágyban kinyújtóztatta alvástól elgémberedett tagjait, de a türelmetlensége végig jelen volt, menni akart, felkelni és végre mozogni, haladni előre minél messzebb, amerre csak látott.

Két kezét maga mellé helyezte hát az ágyon, ezzel segítve magát függőleges helyzetbe. Mert azért szép, szép, hogy tettvágy dúl az emberben, de ne legyünk teljesen földtől elrugaszkodottak. Azok az idők már rettentő rég elmúltak, amikor felpattant az ágyból és repült a konyhába, a kávégép elé. Ma már csak csendes belenyugvással, halovány mosollyal az arcán, ám annál határozottabban örült eme lassú, ám határozott felkelésnek.

Kisétált a konyhába, megtöltötte csészéjét, és míg a feketét kortyolgatta, a szeme megakadt a táblájára kitűzött papírlapon. Ma van a napja, nem tévedett! A meghívón cirádás betűkkel ott állt minden részlet, amit tudnia kellett: mikor hova menjen.

Szaladt a szobába, magára kapta vidám, tarka ruháját, fejébe nyomta kalapját, mert a nagy meleg ellen már így kora nyáron is védekeznie kellett. Nem bírta már a hőséget úgy, mint korábban. Régen nagyon szerette a nyarakat, mára már inkább csak megbékélt velük. Az igazi szerelem a tavasz volt. Annak minden illatával, színével, bársonyosságával. Élvezettel figyelte, ahogy maga körül újra életre kel a természet. Erőt merített belőle maga is, sétálgatott a parkban, amíg tehette. Az utóbbi időben azonban már erről is lemondott inkább. Vérzett a szíve, hogy így alakult.

Ilyen előzmények után nem is várt villamosra, átgázolt a parkon. Szíve oly módon megtelt lelkesedéssel, hogy mosolyogva figyelte a madarakat csicseregni a villanyvezetékeken, meg a mókusokat, ahogy az ágakon kergetőztek a feje felett.

Megállt. Mély levegőt vett. Istenem! Micsoda ostobaság, hogy nem mozdult ki a négy fal közül, pedig mennyi szép és jó volt idekint, lám. Amikor otthon ült, már szinte eszébe se jutott a sok minden, amiről le kellett mondania az önként magára mért szobafogsággal. Most emlékezetébe akarta vésni, hogy később, amikor a szoba csendje lesz csak társa, legyen elég ez az emlék, legyen elég erős ahhoz, hogy rábírja, kimenjen újra. Akkor is, ha nehéz. Akkor is, ha úgy érzi, nem való már neki.

Ahogy ott állt a park közepén, hirtelen maga sem értette, miért is mondott le mindenről eddig. Rosszallóan megrázta a fejét és továbbindult. Maga mögött hagyta a teret, a sarki kávézót, befordult a főútra, és szeme csak úgy itta magába a látványt. Az emberek nyüzsgő hadát, a forgalom monoton morgását, a fák suhogását, melyek még az autók tengerében is próbáltak életben maradni, hogy a levegőt védjék valamelyest. A kirakatok színkavalkádja, az áruk végtelen kínálata a kirakatüvegek mögött mind újólag hatottak megfáradt szemeire.

Mennyire szeretett annak idején, míg tehette, erre sétálni! Meg-megállt olyankor a kedvenc üzletei előtt, megállapította, hogy a közszemlére kitett új táskák, cipők, ruhák elrendezése épp kedvére valók voltak-e vagy sem. Időnként benézett az üzletekbe. Ismerte már őt pár eladó, előre köszöntek neki. Néha, ha kevés volt a vevő, el is beszélgettek vele kedvesen. Még vásárolnia sem kellett ehhez. Megszokták, megszerették. Mindig jutott neki egy-egy kedves mosoly, amiért nem tudott elég hálát adni a sorsnak.

Mindez már örökre a múlté lenne?

Felpillantott. A kirakatüvegben saját maga tükröződött vissza. A tarka ruha jól kivehető volt még a tükörképen is, a nap erősen megsütötte fentről. A kalap védte rendesen a szemét, nem kellett hunyorognia, mikor szembe nézett önmagával. Azonban olyan furcsa képet látott. Mintha egy idegen nő nézne szembe vele, nem ismert magára. A tekintete valahogy más volt. Kereste, kutatta, mi a változás oka. A külvilág már nem hatott át a tudatáig. Farkasszemet néztek. Ő és a tükörképe. Kezdte elfogadni, hogy igen, ez, aki itt állt előtte, valóban ő maga volt. Még ha más is, mint amilyen képet az otthoni faragott fa szélű, ódon falitükör mutatott.

A felismerés élesen hasított belé.

Első ránézésre minden ugyanaz volt valóban! A haja, az őszes, a tartása, a kissé megfáradt, a ráncok a szeme körül, melyek az évek sokaságáról tanúskodtak. Egyedül a tekintete volt más. Csillogott. Szikrázott. Élt.

Amikor megfejtette a rejtélyt, mosolyra szalad a szája széle, szemei vele együtt nevettek. Ezzel az újdonsült erővel fordult sarkon, és haladt tovább. Nemsokára elérte a vendéglőt, ahova útja vezette. Belépett. Először meg kellett szokja a szeme a félhomályt, de amikor ez megtörtént, egyből észrevette az asztalt, mely mai úticélja volt. A pincérek kedvesen köszöntötték, ő visszaintett a fejével illedelmesen, de a figyelme már teljes mértékben az asztaltársaságra irányult. Ott volt mindenki! Ha akarta se tudta volna visszatartani az arcán elterülő hatalmas mosolyt.

Hetekkel ezelőtt kapta meg a meghívót, azóta viaskodott magával, hogy eljöjjön-e ide. Úgy érezte, ha nem képes a sarokig sem elvonszolni magát jobb napjain, hogy is lenne képes tömböket gyalogolni pár óra kedvéért, melyet itt tölt majd.

Már az első percben érezte, mennyire jó döntést hozott. Leült, kihozták elé a szelet tortát, melyet rendelt, de felőle akár cipőtalpat is felszolgálhattak volna, fel se tűnt volna. Annyira belemerült a beszélgetésbe, a nevetésbe, a régi idők felemlegetésébe. Hatalmas kacagások közepette meséltek a többiek az elmúlt évek eseményeiről: kivel mi történt, ki merre járt, hány unoka várta a nagyszülőket sokszor szerte az országban, világban. Az igazán mókás történeteket hallgatva nevetése sokszor könnyet is csalt a szemébe.

Nem élt át ilyet már rég! Nemhogy nem sírt a nevetéstől idejét nem tudta, mióta, de már az sem rémlett igazán, nevetett-e az elmúlt két-három évben, mióta teljesen magára maradt. Valószínűleg nem. Kár! Nagy kár! A nevetés annyira jól esett neki. Többet kellene része legyen benne, úgy érezte. Elhatározta, ezen a téren is változtatni fog. Tehát a séta, madárfütty és kirakatok mellé felírta magának a nevetést is gyógyírként. Némán bólintott maga elé, ezzel pecsételte meg az ítéletet.

Mikor felnézett, feltűnt neki, hogy minden szem rászegeződik. Választ vártak tőle. Mire is? Mi is volt az utolsó kérdés? Jaj, igen, megvan! Hogy van, hogy él mostanság. - Tudjátok, hogy is van ez. - kezdte végül. - Magányosan, mióta Lőrinc két és fél évvel ezelőtt magamra hagyott. Gyerekeink nem lehettek, már csak mi voltunk egymásnak. Azt hittem, megyek utána én is rögtön, visz a szívem, azzal mindig problémák voltak. De hiába vártam, nem jött értem a kaszás. Majd aztán először csak a kezeim zsibbadtak, végül a lábam. Az orvos egyből mondta, szklerózis. Azóta ki se mozdulok, nehezen megy már a járás. Van egy kedves kis szomszédasszony, jóravaló lélek, hoz nekem ezt-azt, amikor vásárol. Főzni még tudok, még ha nehézkesen is megy. Elvagyok. Vagyogatok. - Otthon? - kérdezte Katinka a jobbjáról. - Igen, már csak otthon. - Nem mész sehova? - hangján teljesen átütött a megrökönyödés. - Nem, előbb-utóbb úgyis ez lesz a vége, nem fogok tudni már mozogni, gondoltam, megszokom időben. Meg öreg vagyok én már, voltam kint eleget. - Badarság! - kiáltott fel átellenben Saci. - Szerinted öregek lennénk? Hisz még előttünk az élet. Ez utóbbi kijelentése fergeteges nevetést váltott ki a csapatból. - Ha arra várnék, mikor nem fáj a derekam - folytatta ismét Katinka -, ami kínoz napról napra egyre jobban, soha ki sem mozdulnék én sem. Márpedig nekem feltett szándékom idén nyáron is felszállni a vonatra, leutazni Hévízre és csak áztatni magam, míg ki nem zavarnak a vízből. Két legyet ütök egy csapásra: csacsogok az ottani fiatalokkal - itt jelentőségteljesen rákacsintott a hallgatóságára - plusz még az ízületeimnek is jót tesz. - Mi az urammal a fiamékat látogatjuk meg a nyáron - vette át a szót Zsóka. - Három éve költöztek ki Svájcba. Jönnek, jönnek látogatóba néha, de nem sokszor tudnak. Ha mi nem mennénk, nem látnánk az unokákat sokáig. Van ez a Skype, lehet beszélgetni, de az csak nem ugyanaz. - Mi pedig kirándulunk a szomszéd házaspárral, igyekszünk bejárni a környék erdeit - így Lenke. - Persze már nem megy úgy, mint régen, kell a bot, hogy lehessen mire támaszkodni, de már hozzátartozik, hagyománnyá vált minden kirándulást botvadászattal indítani. - Színházbérletünk van a húgommal, több színházban is! - Imádom a bridzs-partikat csütörtök esténként! - Megtanultam agyagozni tavaly a közösségi házban! - Én napközit szerveztem az unokám osztálytársainak. Eljárnak hozzám, sütünk-főzünk. Záporoztak feje felett a beszámolók. Marika csak hallgatta a többieket meglepetten. Nem képzelte, hogy ennyi életerő lehet még a kortársaiban. Mindenkinek megvolt a maga baja, öregek, pardon, éltesek voltak már, való igaz, de nem mondtak le mindenről csak ezért.

Mai napon hozott döntése ebben a pillanatban sziklaszilárddá vált számára. Ki kell mozdulnia végre! Ez a mai nap volt az első lépés ebbe az irányba, nem hiába érezte már reggel, hogy jól indult a nap. Mekkora változások történtek egyetlenegy apró döntéssel. Az élet mégiscsak csodaszép volt!

Ekkor valami furcsa, éles hang hasított keresztül a termen. Forgatta a fejét jobbra-balra, de nem bírta felfedezni a hang forrását. Az meg csak nem akarta abbahagyni, szakadatlan terelte el a figyelmét, nem volt képes már kivenni a szavakat, mondatokat maga körül, hiába igyekezett. Aztán lassan a körvonalak is elmosódtak. Próbált a szemeinek parancsolni, ne most hagyják cserben, de már nem látta, nem hallotta maga körül a csoportot. Az éles hang elnyomott mindent. Mindent betöltött, s nem maradt abba, bárhogy is szerette volna.

Kitartóan csörgött.

Kinyitotta a szemét. Ismét becsukta, mert nem értette, hogy is lehet az ágyában, mikor pillanatokkal ezelőtt még az étteremben üldögélt. A csörgéstől már kezdett a feje is megfájdulni. Megpróbálkozott újra szemügyre venni a környezetét. Akárhogy nézte, csak a saját ágya volt az, mely körülölelte. A falon a képek sokasága köszönt vissza, melyek az ő képei voltak. Ott lógtak évtizedek óta. A csörgésről pedig már tudta, az ágy melletti kisasztalról származott. Ott volt a telefon helye, pont az ilyen esetekre, amikor ébredt és még mozdulni sem bírt, akkor is fel tudja venni, vagy ha úgy adódik, ezzel hívjon segítséget. A kagyló után nyúlt.

Éles fájdalom hasított a karjába. A lába a megszokott módon hasogatott. Sehol nem volt már a vidám reggel, a múló fájdalom. Minden a régi, a megszokott volt. - Halló! - szólt bele rekedten a készülékbe. - Szervusz, drágám! - köszöntötte vidáman Sári, aki álmában még agyagozni tanult. Kíváncsi volt, ha megkérdezné, valóban így volt-e, teljesen bolondnak nézné-e. - Ugye jössz ma délután? - Nem is tudom - kezdte volna a kifogások keresését, de Sári egyből a szavába vágott. - Nem teheted meg, hogy nem jössz! Pont te! Meg se forduljon a fejedben ez a lehetőség! Ott kell lenned és kész! Mindenki eljön! Képzeld, mindenki, aki megígérte, ott lesz! Nagy muri lesz, meglátod! A szád is tátva marad, a szemednek se fogsz hinni! Ha mi egyszer összegyűlünk, abból még sok rossz nem született! - nevetett. - Számítunk rád mind! Azzal válaszra sem várva letette a telefont.

Marika annyira meghökkent, hogy legalább egy percig feküdt még ott így, kezében a telefonnal. Szokatlan volt számára ez az energia, mely Sáriból még így a vonalon keresztül is átsütött.

Most mit csináljon? Hogy mondja le ezt az egész délutánt? Merthogy egyértelmű, elmenni nem tud. Miért is nem? - hökkent meg hirtelen. Mert kicsit már nehezebben mozgott? Ha majd egyszer tolószékbe kényszerül, akkor végképp még nehezebb lesz minden.

De még nem abban közlekedett, nem abban élte az életét! Bár botra volt szüksége és több időre, de még tudott poroszkálni. - A fene vigye el! - mondta ki hangosan. Kissé lassabban, mint ahogy álmodta, de sikeresen kikászálódott az ágyból. Megcélozta a ruhásszekrényt, ami már túl rég óta rejtette magába a színes ruhákat, melyek mind arra vágytak csak, hogy végre megszellőztesse őket.

Bár nem volt valóságos ami történt, az érzés, amelyet átélt, rettentő valósnak tűnt még innen messziről is. Úgy érezte, saját magát hazudtolná meg, ha a döntését máris sutba vágná.

El kell mennie erre a találkozóra ma, nem vitás!

Az élet odakint volt! Ő pedig még igenis élt!

Lorna