Egy falusi gyermekkor emlékei

Bizony, régen voltam kisgyermek. Az ötvenes évek elejétől vannak konkrét emlékeim. Egy hatezer lelkes, alföldi faluban nőttem fel, mai szemmel nézve igencsak szegény körülmények között. Mindenki szegény volt, természetesnek vettük.

Mi, gyerekek a családban, de a falu ránk figyelő közegében is, biztonságban voltunk. Tiszteltük a szüleinket, nagyszüleinket, tanítóinkat és a felnőtteket: igazmondásra, szófogadásra neveltek bennünket. Akkor szólhattunk bele a felnőttek beszélgetésébe, ha kérdeztek. Nekünk szerencsénk volt: gyakran kérdeztek. Nem volt szabad nemet mondani, ha kértek tőlünk valamit, de sohasem kértek olyat, amit ne tudtunk volna teljesíteni. Minden étkezésnél nagyapám szelte a kenyeret: először nagymamám, majd a szüleim kaptak (ők dolgoztak egész nap), csak utánuk jöttünk mi, gyerekek. Nagyapó egyetlen szóval sem minősítette aznapi viselkedésünket. Aki a legjobb volt, az kapott elsőnek, majd érdem szerint következtek a többiek. Aki haszontalankodott, füllentett, vagy nem iparkodott a csínyét jóvátenni, utoljára kapott.

Alapvető volt, hogy a dolgok, teendők fontossági sorrendjét megtanuljuk és betartsuk: először a leckét kellett megcsinálni, megtanulni mindent, utána az állandó feladatainkat ellátni, és csak ezután lehetett játszani. Egész életemre meghatározó lett ez a – mai szemmel talán szigorú, merev – napirend. És utólag sem érzem frusztráltnak, elnyomottnak magam, nem lettem kevésbé kreatív sem.

Mindenkinek határozott szerepe, feladatköre volt. A gyerekek is kivették részüket a ház körüli munkákból, állatok gondozásából. Már egy 3-4 évesnek is volt állandó feladata, pl. friss vizet önteni a kiscsirkéknek, virágokat locsolni. Ahogy cseperedtünk, úgy szélesedett a házimunkák köre: tojásokat összeszedni, gyomlálni és kapálni, palántákat locsolni, kacsákat, libákat legeltetni és gondozni, takarítani, udvart, utcai járdát elsöpörni, gyümölcsöt szedni, majd segíteni a befőzésben, aszalásban. 10-12 évesen már komplett ebédet vagy vacsorát tudtam főzni, 4-6 személyre úgy, hogy közben tüzelnem is kellett a sparheltben. Hosszú őszi-téli estéken kukoricát morzsoltunk, varrtunk, vasaltunk, hímeztünk, diót pucoltunk, babot válogattunk… a teendőket hosszan tudnám sorolni. (Babfejtés közben tanultam meg édesapámtól pl. Magyarország összes megyéjét, járását, városokat, fontos földrajzi helyeket – ma is tudom!)

A nyári vakáció beköszöntével első feladatunk a hársfavirág szedése volt: nagyokat nevettünk fenn a fán, míg a zsákjaink megteltek. A padláson teregettük szét, hogy megszáradjon, majd tiszta vászonzacskókba raktuk: téli estéken vacsorára majdnem mindig hársfatea volt héjában főtt krumplival, kacsazsírral. Míg a kislibákat, kiskacsákat legeltettük, az árokparton kamillát és más gyógynövényeket gyűjtöttünk: jól jött a téli megfázások idején. Eső utáni napokon jókora gombákat szedtünk a legelőn, milyen jóízűt is ettünk belőle! Jókat lehetett játszani is libalegeltetés közben, sokat énekeltünk, fogócskáztunk, találós kérdéseket próbáltunk megfejteni. A nagyobb gyerekek vigyáztak a kisebbekre, együtt mentünk az iskolába reggelente, tanítás után pedig velük jöttünk haza. A nagyok tanítgattak, pl. biciklizni (felnőtt kerékpáron) 8 éves koromban, később pedig már én tanítottam a kisebbeket. Természetesen sokat és sokféleképpen játszottunk, kinn az utcán, szabad tereken – játékszerek nélkül is. Ha akadt egy-egy labda, karika, magunk alkotta csutka-baba, vagy a jól ismert „sánta-iskola”, remekül szórakoztunk. Nem emlékszem, hogy bármikor „vadultunk” vagy unatkoztunk volna. Nagyon kellett a ruhánkra, cipőnkre vigyázni, hogy el ne szakadjon, tönkre ne menjen. Természetesen örököltük a ruhadarabokat, kabátokat és ha kinőttük, más ismerős- vagy rokongyerekek viselték tovább. Nyáron mezítláb jártunk. Milyen jó volt nyári zápor után tapicskolni a langyos sárban! A tarlón futni az elkóborolt libák után persze nem annyira…

Az iskolában követeltek tőlünk és szerettek minket. 52-en voltunk az első osztályban, volt, akinek pad sem jutott, egy kis széken kucorgott a fal mellett. A tanító néni komolyan vett minket, biztatott és dicsért, vagy újra leíratta a csúnyára sikerült mondatot. Nagyon sokszor javította a füzeteinket, külön is foglalkozott azokkal, akik lemaradtak, vagy nem tudtak megtanulni valamit azonnal. A tintásüvegbe mártogatott tollal nem volt egyszerű szépen írni, pacák is csöppentek az irkalapra, a könnyeinkkel együtt. Az óraközi szünetekben énekelve körjátékot játszottunk, ugráló köteleztünk. (Ketten hajtották ritmusra a hosszú, vastag kötelet, míg ketten-hárman ugráltak, bravúrosan beugorva, vagy épp kilépve.) A mai tananyaghoz képest kevesebb, világosabb szerkezetű volt a tanulnivaló, de azt alaposabban, pontosabban tudtuk. Fejben számoltunk, sok verset és dalt tanultunk, kórusban mondtuk, vagy énekeltük az óra elején. A fizikai jelenségeket először a természetben figyeltük meg, tanárunk kérdései alapján mi magunk próbáltuk kitalálni és megfogalmazni a szabályt és csak utána vettük elő a könyvet. Természetes volt a szóban felelés, az osztály előtt, a táblánál állva: így tanultuk meg a szabatos beszédet, a szép fogalmazást, az érthető, határozott hanghordozást és főleg az izgalmunk leküzdését. Így alakult ki bennünk az is, hogy egymásnak szurkoltunk, örültünk, ha a másik jól felelt.

Már harmadikos korunktól kezdve jártunk könyvtárba: szívesen olvastunk és sokszor cserélgettük egymás között a könyveinket is. (Igaz, ezek csak 3 forintos, olcsókönyvtári könyvek voltak, mégis drága kincsek számunkra.) A falunkban hagyománya volt az amatőr színjátszásnak. Mi gyerekek is gyakran adtunk elő színpadi mesejátékokat, komoly szöveg- és énektudást is feltételező színdarabokat a kultúrházban. Kislányként előbb tündéreket, manókat, törpéket, pillangókat „alakítottunk”, majd következtek a komolyabb feladatok. Számomra a „csúcs” a francia királylány szerepe volt Kacsóh Pongrác János vitézében: énekelni is, előadni is tanított. Nem volt televízió, de mindenkiben élt az igény arra, hogy a hétköznapi munka után valamilyen kulturális élményben is legyen része. Életre szóló emlékek ezek…

Az úttörő foglalkozásokon sportoltunk, versengtünk és játszottunk. Megtanultuk azt is, milyen jó segíteni másoknak. A mi őrsünk két magányosan élő, idős néninek segített rendszeresen: gyümölcsöt szedtünk, behordtuk a tűzifát, kukoricát fosztottunk – mikor mire volt szükség. Megszerettek minket: ajándékként egy szép lábtörlőt fontak nekünk kukoricacsuhéból, az osztálytermünk ajtaja elé. Mire tanított meg a szerény falusi élet? Beosztásra, tiszteletre, a mások munkájának megbecsülésére, kitartásra, lemondásra, a belátás képességére, az önzetlen segítségadás örömére, a felelős hozzáállásra.

7 éves lehettem, amikor a kistestvérem betegen feküdt otthon, édesanyám a teknőnél állt, mosott. Főzni is akart, de elfogyott az ivóvizünk. „Kislányom, eredj és hozz egy fél kanna vizet az ártézi kútról.” Kaptam a kabátomat, sapkámat, karomra vettem a 8 literes vizeskannát és már indultam is. 800 méterre volt a kút a házunktól, keserves volt az út visszafelé. Legfeljebb 20 kilós lehettem, húzta a karomat a félig telt kanna. Biztattam magam: csak az eperfáig bírjam elvinni anélkül, hogy letenném, csak a Maris néni nagykapujáig, no még egy kicsit a János bácsi kispadjáig… Összefagyva, elgyötörten értem haza. Édesanyám megcirógatott, megmelegedtem egy kicsit a kemence mellett. Már húztam volna le a sáros cipőmet, amikor arra kért, hozzak még egy fél kannával… Az akarat, a lelkierő próbája volt az a második út is… Ha kitartó, bizakodó ember lett belőlem, ezeknek a próbatételeknek is köszönhetem.

Képek: az első képen: 8 éves kislányok tanítójukkal, Nagyapámmal, 1955-ből,     a többi kép illusztráció

 Fodor Anna

Látogass el közénk, blogunk

  facebook csoportjába,  

ahol reggel és este is valami érdekessel várjuk követőinket, kedvelőinket. 

Iratkozz fel blogunk

VIDEÓ CSATORNÁJÁRA is,

hogy értesülj legújabb videóinkról!