Hogyan neveltek bennünket, anno… és hogyan neveltük mi a gyerekeinket?
Elvárták, hogy szófogadók, őszinték, engedelmesek legyünk
Előre bocsátom, az ’50-es években szegények voltunk, a mai viszonyokhoz képest nagyon szegények. A családban más volt a rangsor: a nagyszüleim szava volt a döntő. Ez nem jelenti azt, hogy a felnőtt családtagok véleményét ne kérték volna ki fontos ügyekben, de a végső döntést, élettapasztalatuk alapján ők hozták meg és övék volt a felelősség is. A rangsor végén álltak a kisgyermekek. Elvárták, hogy szófogadók, őszinték, engedelmesek legyünk. Szót kellett fogadni a szüleinknek, nagyszüleinknek, más családtagoknak. Nem csak éreztük, tudtuk is, hogy a javunkat akarják, a jóra, helyesre tanítanak. Ez volt a gyakorlat az iskolában is: tanítóink, tanáraink tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, kérésüket, utasításaikat sohasem vitattuk, elfogadtuk eleve helyesnek, megalapozottnak, jónak.
Mindennek alapja az a biztonság volt, amit a családban, a felnevelő közegben éreztünk. A szilárd elvek, az arányos elvárások, a jó teljesítmény elismerése erősített bennünket. Ha hibáztunk, csúfolkodtunk, véletlenül kárt okoztunk, utána a szégyenérzet volt az erősebb bennünk, nem a büntetéstől való félelem. Sok kortársam, barátnőm kapott verést is, vagy komoly büntetést – ilyenkor mindig sajnáltam őket. Egymás között sokszor beszélgettünk arról is, hogyan lehet jóvátenni, ha hibáztunk vagy elrontottunk valamit.
Tanító nagyapám harmadikos osztályával
A mi családunkban nem volt szokás a testi fenyítés, legföljebb sarokba kellett állni (a fal felé fordulva), és elgondolkodni azon: miért tettem azt, amit tettem és mik a következményei. Ha már kisírtam magam és elég ideig álldogáltam a sarokban, megkérdezték: megértettem-e, miért kaptam a büntetést, és erről elbeszélgettünk. Végül bocsánatot kértem – és mindig megbocsátottak. Bíztak bennem! Utána ez a bizalom tartott vissza attól, hogy olyat tegyek, amit nem lett volna szabad, vagy attól, hogy elhallgassak valamit.
Szüleink következetesek voltak velünk, egyikük sem volt szigorúbb vagy engedékenyebb, azonos módon kezeltek bennünket a testvéremmel. Akkoriban viszont sok családban az apa volt a szigorúbb, akitől félni kellett. „Csak tudja meg apád, majd lesz neked nemulass!” Az anya pálcával vagy fakanállal ’porolta ki’ a fia nadrágját, az apa nadrágszíjjal. A veréstől való félelem bizony jelen volt az ’50-es évek nevelési gyakorlatában.
Dicséretet ritkán kaptunk, nehogy elbízzuk magunkat, hiszen a gyereknek ’az volt a dolga’, hogy rendesen tanuljon, illően viselkedjen, őszinte és pontos legyen, a házimunkák közül azt, amit már el tudott végezni, külön kérés nélkül csinálja meg, stb. Szidást, korholást sokszor kaptunk, ha nem voltunk elég gyorsak, hebehurgyán dolgoztunk, vagy valamit elmulasztottunk. Csak a rendkívül jó teljesítményért, körültekintő figyelmességért, az önzetlenségért járt dicséret.
Férjemmel és két gyerekünkkel
30 évvel később hogyan neveltük mi a gyermekeinket? Férjemmel egyetértésben igyekeztünk következetesek lenni, azonos elveket követni. Sokkal többször és többet dicsértük őket, mint, anno, bennünket, hogy egészséges önbizalmuk alakuljon ki. Mennyire legyünk megengedők, mit kell szigorúan megkövetelni, hogyan kell/lehet arányosan büntetni, ha muszáj – ezen vitatkoztunk gyakran.
„Ne büntessünk!” - divatos elv volt ez a 70-80-as években, - irányítsuk úgy a dolgokat, hogy ne kelljen a gyereket megbüntetni. Viszont azt mégsem lehetett szó nélkül hagyni, ha szándékosan kárt okozott, bántotta a nálánál kisebbet/gyengébbet, ha a legfontosabb szabályokat nem akarta betartani, ha a saját és testvérei épségét-egészségét veszélyeztette. Tehát büntettünk: sarokba állás, a kedvenc játék vagy kedvezmények megvonása, (kamaszkorban a bicikli vagy a focilabda elzárása) volt a büntetés. Utána nem sajnáltuk az időt arra, hogy megbeszéljük a helyzetet. Nem tagadom, a nagy sírások hallatán, vagy a duzzogásukat látva rosszul éreztük magunkat a férjemmel, de éppen a gyerekek érdekében szigorúnak is kellett lennünk. Fontosnak tartottuk azt is, hogy ne kapják meg azonnal azt, amit szeretnének (még ha a kérés teljesíthető is lett volna). Időt hagytunk nekik a vágyakozásra, tervezgetésre és arra is, hogy kiérdemeljék a jutalmat, az áhított játékot.
Ifjú anyaként gyermekeimmel
Mi lett a nevelésünk eredménye? Becsületes, szabálykövető, a másik embert tisztelő, segítőkész, kiegyensúlyozott, felelősen gondolkodó felnőttek lettek. Néha ugyan rosszallóan emlegetik, hogy nekik rendszeresen segíteni kellett a házimunkákban, míg a többi gyereknek, barátaiknak nem. (Pl. a nyári szünetben, egy délelőtt, ki kellett fejteni 10 kiló zöldborsót, stb.) Ha előkerülnek régi esetek, nevetve a szememre vetik nevelési tévedéseinket is.
Nemrégiben a fiam kijelentette: rosszul neveltük őket. A ’miért’-re ezt válaszolta: Mi a testvéremmel a ti példátokat láttuk és azt követtük. Úgy hittük, az a valóság, amit a családban megéltünk. A munkahelyen kellett szembesülnünk az álnoksággal és ármánykodással, a sunyisággal, a törtetéssel, a kapzsisággal, a hazugsággal és képmutatással, mindazzal az önzéssel, amit az emberek mások rovására képesek elkövetni több pénzért, előmenetelért – és büntetlenül megtehetik.
Válaszolni nem tudtam…
Első kép: szüleimmel családi körben
Fodor Anna
Szerzői jogvédelem
Tilos a Régiségeknek blogban megjelent írásokat, recepteket, fotókat és videókat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében máshol közzétenni és sajátként feltüntetni. Az írások, fotók és videók a bloggerek szellemi tulajdonát képezik, miként a képek is, amennyiben más forrás nincs feltüntetve. Írásaink csak linkként használhatók fel, mely az eredeti forráshoz vezet !!!!
