A pótnagyi „intézménye” nem új dolog, már az én falumban is jól működött az ötvenes években, sőt az én gyerekeimnek is voltak fogadott nagyszülei.

Gyermekkoromban csendes vágyakozással néztem más gyermekek örömét, akik csak átmentek a kerten, vagy elszaladtak a szomszéd utcába és máris ott voltak a nagyszüleiknél. Apai nagyszüleim 25 km-re éltek, anyai nagymamámék pedig „külföldön”, Kolozsváron. Csak távolról szerethettük egymást. Ha egyszer-egyszer meglátogattuk őket, vagy ők jöttek el hozzánk, kész kaland volt az utazás: az útlevelek, vízumok beszerzése, és nagyon sokba is került.

A szomszéd Örzse néni volt számomra a pótnagymama: vigyázott ránk, ha édesanyámnak el kellett mennie otthonról, vagy a határban, a földeken dolgozott. Örzse néni jóságos, mindig tevékeny, kedves asszony volt, a tekintete, szép szürke szeme mindig szomorú. 12 gyermeket hozott a világra és csak 3 nőtt fel közülük: védőoltások hiányában sorra meghaltak a gyermekei, volt olyan is, hogy egyszerre három kis, fehér koporsót kísértek ki a temetőbe… Két unokája közül az egyik a városban tanult, kollégiumban lakott, a másik a szüleivel tanyán élt – így neki is jólesett a kisgyermekek mindennapos közelsége. Tanítgatott sok mindenre, mesélt, figyelt ránk: jó volt vele lenni.

Felnőttem, férjhez mentem. Férjem szülei korán meghaltak, így a gyermekeinknek csak anyai nagyszülei lehettek. De csak a vér szerinti szülők hiányoztak férjem életéből.  Egy kedves, távoli rokon házaspár, miután saját fiuk tragikusan fiatalon meghalt, a férjemet – kimondatlanul, de szívből, igazán – saját fiuknak tekintették és teljesen természetes módon csatlakoztak kis családunkhoz. Igazi örömmel, boldogan fogadták gyermekeink születését, gyakran meglátogattak minket és mi is, szinte minden vasárnap délután hozzájuk mentünk vendégségbe. Jöttünkre finom kakaó és vajas kalács került az asztalra, vidám beszélgetések, jókedvű együttlétek tompították nagy bánatukat. Nyaranta, szép kis hétvégi telkükön együtt főztünk és befőztünk, együtt könnyebb volt elvégezni a nehezebb munkákat is. Gyermekeink önfeledt játékát, futkosását, a locsoló slaggal vívott „csatákat” nagy nevetéssel figyelték, mintha saját unokáikat látták volna. Boldogok voltunk mindannyian.

Gyermekeink időközben felnőttek, saját gyermekeiket nevelik. Nagyszüleik emléke mellett mindig hálával és örömmel gondolnak vissza a mindennapi közelségben élő, bármikor elérhető, kedves pót-nagyira és pót-papára.

A fénykép forrása: Fortepan/Kasza Pál

Fodor Anna

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide!