Repültünk az unokával,  időt, távolságot nem ismerve.

Egy olvasónk tette szóvá egy nagymamás témájú írásunk kapcsán, hogy a nagyapákról méltatlanul kevés szó esik. Igazat adtunk neki és felkértük egy nagyapa szerzőnket, írjon az unokáiról. Remek írás született János tollából.

Gyermekeink és unokáink a nagyszülői lakhelytől vagy jó kétszáz kilométerrel távolabbra laknak, élnek. Ebből következően a napi életükben, a pillanatnyi reflexióikban, meghökkentő és aranyos megnyilvánulásaikban sajnos nem lehet részünk. Ám amikor (havonta legalább egy alkalommal) találkozunk, minden korábbi gond, betegség és egyéb napi probléma egyszerűen – a szeretet természetéből adódóan - elfelejtődik. A „na most végre együtt vagyunk” érzés és hangulat egyszeriben mindent felülír és elsöpör.

Nemrég náluk voltunk, és mivel az egyik unokánk fiú, vettem a bátorságot, és nagy ígérettel leptem meg a 3 évest. Ez pedig az volt, hogy most csinálunk egy repülőgépet! Az azonnali igenre a végrehajtás volt az igazi kihívás. Vissza kellett ugyanis evickélnem tizenéves koromba – a modellező korszakba -, amikor repülőgép modelleket készítettem nagy buzgalommal. Adódott a feladat, újra repülőgép modellt kellett fabrikálnom a „megrendelő” szűkös időtoleranciájára is tekintettel. Rohanás a papírboltba, majd elkövetkezett a nagy, csodálkozó szemek meresztése, ami már előre vetítette az alkotás sikerét. Néhány pálcika, rajzlap, továbbá frissen tartó fólia és némi ragasztó együtteséből végül is kikerekedett egy igazi Boing 747-es hasonmása. Ablakok berajzolva, szárnyak, vezérsíkok a helyükön.

Még ilyet?! Lett is nagy öröm, amikor a szobában – mert, hogy ezek a nemes és híres repülőgépek már a szobában is tudnak repülni (a magunk gyártmánya pedig csak ott) – megindult az első repülőjárat Verőce és Budapest között. Nem tudtunk végére érni – csak az ebédre szólításkor megszakítani – a transzfer légi járatoknak, amelyek hol a kanapén, hol a parkettán landoltak. A hely, ahol földet (parkettát vagy kanapét) értek természetesen lehetett Budapest, Párizs, London, vagy bármely távoli város, hiszen csak rajtunk múlt, hogy mikor és hova repülünk. És mi repültünk sem távolságot, sem időt nem ismerve. A kisfiú unokánk – akkor és azonnal - minden bizonnyal a jövőbe, előre repült. Jómagam is felültem a repülőre, de valahogy visszafelé forgott velem az út is és az idő is. Hátrafelé, legalább 60 évet sikerült így megtennem, de nagyon szép utam volt.

Nagypapa tanul

Egy alkalommal ottlétünkkor másik lányunk családjában unokáink társasága bővült egy-két „éppen akkor érkezett”, addig ismeretlen gyerekkel. A korkülönbség nyilvánvaló volt, hiszen egyikük-másikuk közt vagy öt-hat év is volt, ami az ő korukban igencsak jelentős. Nagyszülőként megfigyeltem az első – egymás közti – közeledést és kontaktus-teremtést. Csodálatos volt. Nem kellett talán két-három perc sem ahhoz, hogy a gyerekek felmérjék egymást, pontosan meg tudják határozni a közös játékban azt, hogy kinek-kinek milyen szerep jusson, ahol ő is sikert érhet el. Azt követően jött a játék, a terefere és a mélyebb ismerkedés szintén a játék keretein belül.

Megdöbbentem azon, hogy a gyerekek bölcsessége, útmutatása az emberi kontaktusok, a szeretet tekintetében milyen félelmetesen nagy igazságokat hordoz. Talán nekünk is így kellene viselkednünk, vagy már elfelejtettük azt, amit otthonról hoztunk? Tanulhatunk unokáinktól, csak figyeljük és szeressük őket. (Szeretnék újra ilyen gyermeki lélekkel rácsodálkozni mindenkire, mert valahol, valamikor elromlottam, de unokáim emlékeztetnek arra az időre, amikor még ártatlan, szerető és szeretetre vágyó ős-ösztönös emberke voltam.) Talán elfelejtettük, talán átnevelt bennünket a sok alkalmazkodás, és az önös érdekek által meghatározott kontaktus-teremtés és viselkedés? Nem tudom, csak érzem, hogy velünk valami nagy baj van.

János