Örömmel adjuk közre egy kedves olvasónk írását, aki érdekes hozzászólásaival hívta fel magára a figyelmet.

Ma már egyre ritkábban jutnak eszembe városi rokonaim, ismerőseim megjegyzései, melyeket évekig hallgattam: "hova jutottál?", a "világ végére költöztél", "egy porfészekben élsz". Ezeket a mondatokat csak erősítette a falubeliek furcsa, értetlenkedő tekintete, megjegyzéseik, az általuk oly áhított városi életből való eljövetelem okán. Mindez ha fájt is, ha rosszul is esett, eltörpült érzéseim, lelkesedésem mellett, mely meghatározta elképzeléseimet a jövőbeli életemről.

Egy vendégségbe való meghívás kapcsán csöppentünk férjemmel az addig általunk nem ismert kicsi faluba. "Szerelem " lett első látásra. Férjem is, én is falun nőttünk fel, pályakezdőként munkánk a városba szólított, ott is éltünk, laktunk, dolgoztunk, neveltük a már "városi" fiainkat. Több, mint egy évtizeddel ezelőtt már kacérkodtam a gondolattal, hogy a panel sorházból valami kertes házba költözzünk. Nézelődtünk is városunkban, és a városhoz közeli falvakban. Az akkori körülmények, lehetőségeink miatt csak álom maradt egy kertes ház. Már-már lemondtam álmaimról, amikor jött a meghívás ide, egy tiszántúli falucskába. Egyetlen percig nem volt kétséges, hogy igen, erre vártunk, ez kell nekünk.

Nem is tétováztunk férjemmel, találtunk is házat, melynek felújítását azonnal meg is kezdtük. Ekkor már az ötvenes éveinkben jártunk. Hétvégéket, minden szabad időnket itt töltöttük. Ekkoriban már kisebbik fiammal, Misivel, otthon voltam, mert ő enyhén mozgássérült, értelmi fogyatékos fiú, aki addigra befejezte kisegítő iskolai tanulmányait. Tudtam, nincs tovább, nincs semmi olyasmi, ami továbbfejlesztené őt napi rendszerességgel, intézményesen. Munkalehetőség kilátástalan volt számára. Egy panelház, még ha sorház is, nemigen ad mindennapos, aktív, értelmes munkát számára. Maradt a TV nézés, és szintjének megfelelő számítógépes szörfölések, egyik képernyő elől a másikhoz. Még egészséges embert is megviselne ekkora tétlenség, passzív tevékenység, aminek beláthatatlan következményei lehetnek (eltespedés, eltompulás, a mozgáshiányból fakadó következmények). Nem akartam ezt megvárni, kivárni, minden ízem, porcikám tiltakozott az ellen, hogy így élje, éljük napjainkat életünk végéig, magunkra maradva, egy nagyváros lakótelepén. Ösztöneim és hitem olyan erőt adott, amely mindent elsöpört, ami a kertes ház álmom megvalósításának útjában állt. Hihetetlen optimista vagy - mondta akkoriban férjem, és végülis a sors terelt erre az útra, ide, ebbe a faluba.

Jó itt lenni, a nagyváros zajától, pörgésétől sok tíz kilométerre, egy csodálatos természeti környezettel rendelkező, emberléptékű településen, ahol azonban tömegközlekedés alig van, hétvégén még annyi se, pénteken bezár a posta, nincs bankautomata, és orvosi rendelés, gyógyszertár is csak napi 2-2 órában van. A városi élethez való tartozásunkat nem szakítottuk meg véglegesen, hiszen ezer szállal kötődünk oda is, ükszülőkig visszamenően. De többnyire itt élünk, itt tevékenykedik kisebbik fiam a kertben, udvaron, ahol mindig van valami számára elvégezhető, fontos munka. A kertészkedés éveken át a férjem teendője volt, szép is volt mindig, egy szál gaz nélkül. A házban, a padlás feljárónál van egy nagy helyiség, amit kineveztünk "múzeum szobának". Férjem gyűjtögette a régi dolgokat, akármilyen rozsdásak, töröttek voltak, és kedvenc elfoglaltsága volt ezeket javítgatni. Végre lesz helye mindennek (a sok kacatnak- sárkánykodtam én), nem is akármilyen! De ember tervez, Isten végez .... Hét évvel ezelőtt férjem egyik napról a másikra megbetegedett, azonnal orvoshoz mentünk, haza sem engedték, kórházba került, rákos volt, egy év múlva meghalt.

Egyedül maradtam, kétségek között, hogyan tovább gondolatokkal. Hova jutottam? Kérdeztem már én is magamtól, nagy tervek, megvalósulatlan álmok, egyedül, egy számomra idegen megye, idegen falujában, más szokásokkal élő emberek között. Voltak "kitöréseim", hogy akkor most, azonnal csomagolok és elköltözöm, vissza a városba. Becsomagoltam, majd 1-2 óra múlva kicsomagoltam .... Nagyon sebzett lélekkel, kétségbeesve, sok-sok hónap után mégiscsak hozzákezdtem a számomra ismeretlen kertműveléshez. És akkor a kerítésen beszólva hallok egy hangot: "nem úgy kell azt csinálni, hanem amúgy" ...eldobtam kislapátot, nagy ásót, gereblyét, ami a kezem ügyében volt, sírva berohantam a lakásba. Sok ilyen dolog volt, hónapokon keresztül..... Egy másik szomszédasszony adandó alkalmakkor mindig hozott pár darab sütit. Igazi, finom, számomra utánozhatatlan, falusi sütiket. Sok-sok hónap eltelt, amikor eszembe jutott, én mit vigyek neki? Addigi életemben köztudottan sütni nemigen tudó, és nem is szerető asszonyság hírében álltam. Meg kellene tanulni, legalább meg kellene próbálni, hisz időm is van rá – gondoltam magamban. Legközelebb, amikor a süteményt hozta, megkértem a szomszédasszonyomat, hogy diktálja le a receptet, de úgy ám, hogy mindent, töviről-hegyire, még azt is, hogy mikor, melyik kezében mit tart, mert balfék vagyok a sütéshez. Lediktálta. Töviről hegyire. És SIKERÜLT! Elindultam a sütik sütése útján. Persze, meg sem közelíti az itteni asszonyok tökéletes sütemény kavalkádját, de azért már van formájuk, és az ízük olyasmi, amilyennek lennie kell.

Ezer apró-cseprő dolgot tanultam meg, amelyek egy pörgős városi életben elsikkadnak, "eltűnnek" mert nem nincs rá időnk. Hova jutottam? - kérdezem most magamtól. Egy gyönyörű fekvésű kis faluba, ahol a városok távolsága miatt az emberek tudják, hogy csakis egymásra számíthatnak, ahol kialakítottak szokásokat, viselkedési szabályokat, életmódot. Ők sem jobbak, vagy rosszabbak, mint bárhol a világon, De: figyelnek egymásra, a falura. Olyan emberi környezetben élhetek, hogy amikor a boltban vagyok, jön valaki, és szól, hogy egy idegen autó állt meg a házunk előtt, mert ismerik a hozzám tartozókat... Hihetetlen, de én még mindig nem veszem észre, ha idegen jár a faluban....ők viszont azonnal.

Nehezen fogadtak el, de akárhogyan is volt, ma már tudom, hogy nem mindenki  akart bántani. Amikor sírva elszaladtam, tudom, hogy éppen ellenkezőleg, segíteni akartak, és éppen így, ezzel segítettek, hogy nem finomkodtak, nem ajnároztak, nem sajnálkoztak. Én meg azértis megcsináltam, azértis lett kis veteményem, csináltam ahogy tudtam, és ahogy mondták. Persze túlzás azt mondanom, hogy értek hozzá, de csinálom, és hihetetlen lelkesedéssel, örömmel szedegetem kis terményeimet: hagymát, fokhagymát, petrezselyem zöldjét, paradicsomot, paprikát, krumplit, de volt már főznivaló kukoricám is. Hadakozom a gazokkal, és hadakozom a pajorokkal, csigákkal. Mióta falusi életet élünk, egyre inkább belejövök a befőzésekbe, eltevésekbe, és bár nyár végefelé "eddig-eddig" vagyok vele, mégis szívesen csinálom. Gyümölcsöt kapok is, veszek is a falubeliektől, és ami már nem fér befőttnek, abból mind lekvár, öntet lesz. Málna, szamóca van a kertemben, a büszkeségeim, többnyire teremnek is rendesen.

Idejutottam, egy Tisza és Körös közrefogta, gyönyörű természeti környezetbe, egy nagy, "lélegző" vályog-kő földszintes házba, nagy udvarral, tiszta levegővel. Nem felpörgetett, rohanós világban élünk, hanem emberi léptékű környezetben, ahol képes vagyok emberhez méltó, tartalmas célokat, feladatokat adni sete-suta, fogyis nagyfiamnak. Jól érzem magam. Szeretem ezt a környezetet. Szeretem a házamat a hatalmas udvarral, ezer és egy gondjával, bajával. Ebben a házban érzem otthon magamat.

Izzy