Anyai nagyapám szakmáját illetően férfiszabó volt, ám kora előrehaladtával a nyilvános iparűzést felhagyta és a kalocsai érseki kastélyban portási – és egyben szabói – állást vállalt. Ő javítgatta, alakítgatta, szükség szerint méretre szabta a kastély portáján felállított szabó asztalon a papi reverendákat és miseruhákat.

Történt még talán 1949 - 50-ben, hogy – mint minden évben december 6-án – elkövetkezett a Mikulás napja, ami a magunkfajta gyerekeknek meglepetés várással járó ünnep volt. A „mit hoz a Mikulás” kérdés egész nap bennünk lappangott, és már nagyon vártuk a sötétedést. Azt tudtuk, hogy a Mikulás igen csak akkor járja végig a jó (és talán kevésbé jó) gyerekekkel megáldott családokat, amikor besötétedik, és az éj leple alatt az ablakba kirakott – és előzőleg szülői parancsra – kifényesített cipőkbe rakja ajándékait. Azt azonban, hogy mikor teszi ezt, mély titok fedte. Sem korábban, sem később - akkor még ez így járta – nem tudhatta és nem láthatta senki, hogy a Mikulás mikor teszi a cipőkbe az ajándékát.

A nagy szobánk egyik ablaka – a paraszt házak helyiség-beosztásának megfelelően – a sorba rendezett helyiségek előtti folyosóra (gangra) nyílt. Egyszer csak csengő hallatszott kintről, és a gang felőli ablak előtt megjelent Szent Miklós püspök „személyesen”, teljes püspöki ornátusban, pásztorbottal, püspöki süveggel a fején. A gyermeki döbbenet nem írható le szavakkal. Nem, hogy szösszenet nem hagyta el torkunkat, de a meglepetéstől még a lélegzet is elállt mindnyájunkban: Itt a Mikulás !!!

Évek múlva (talán tíz is elmúlt) fedte fel jó anyánk, hogy a múltbéli meglepő Mikulás – az akkor már bennünket felülről tekintő nagyapánk volt, aki „kikölcsönözte egy alkalomra” a nála javításra leadott miseruhák egyikét és az érseki süveget.

János