Egy nagyapa történetei kis unokájáról és állatokról.

Történt, hogy sokadik alkalommal ismét Verőcén töltöttünk néhány napot fiatalabb lányunk családjának társaságában. Nyár volt, még a bölcsőde is zárva, egyszóval elkövetkezett a nagyszülői „szezon”, amikor az unokákkal való foglalkozás elengedhetetlen, örömteli kötelező gyakorlat. Nyári szünet van és ragyogó az idő. Minden körülmény a természet közelségébe csábított bennünket. Egy szép, verőfényes délelőttön a jól megérdemelt reggelit követően Benedek unokámmal közösen egy nagy elhatározásra jutottunk (konszenzusos alapon). Először is elmegyünk a cukrászdába, mert ilyen melegben elképzelhetetlen a nap egy csoki fagyi nélkül. Ez kötelezően dukál minden három év körüli, vagy annál idősebb fiú és lány gyermeknek, tehát követtük az előírásokat és saját kívánságainkat, amelyek azokkal mindenben megegyeztek. Nem kis maszatolással abszolválta (benyalta) Benedek a fagyit. Annak elfogyasztását követően – tisztálkodási célból – vissza kellett bandukolnunk a cukrászda mosdójába, hogy a következő programon valamelyest elfogadható ábrázattal jelenjünk meg, és - legalább – az állatok ne hőköljenek vissza jelenlétünktől.

A következő „napirendi pont” a verőcei Kalandpark volt – a községtől délre, Vác felé a főút mentén -, ahol a különböző ügyességi akadály pályákon kívül elszórva, ketrecekben még állatok is láthatók. Néhol papagájok, más egzotikus madarak, majmok és tengeri malacok adták elő magukat némi jutalom falatka reményében. A sok ketrec mögött – szinte utolsóként – állt a tengeri malacok székhelye. Abban az állatkák mindenfelé rohangásztak, majd elbújtak rejtekhelyükre, aztán újra előjöttek. Itt egy kicsit elidőztünk, majd a többi ketrecnél is a megszokott „bámészkodási” idő elteltével újabb állati lakhelyeket kerestünk fel. Közben volt egy kis hintázás, és mozdonyvezetés a fából készült vonaton. Azt követően újra sorra vettük az állatokat, de megint csak a tengeri malacoknál álltunk huzamosabb ideig, és ez így ment vagy háromszor-négyszer. Végül is a déli harangszó figyelmeztetett bennünket a program végére, amikor is búcsút kellet intenünk a tengeri malacoknak.

Talán egy hónap múlt el a tengeri malac kaland óta, amikor Benedek unokánk születésnapja - a harmadik - következett el. Mondanom sem kell, hogy mi lett a szülinapi ajándék. Természetesen egy tengeri malac az összes kellékével és a hozzá tartozó eszközökkel :ketrec, önitató, alom, táp és minden, ami egy tengeri malac teljes komfort érzetéhez hozzátartozik. Lett is nagy meglepetés és öröm a különös születésnapi ajándék láttán. Benedek nagyon meglepődött, és ahogy egy hároméves kisfiú arcáról leolvasható, szinte megilletődött a – most már saját felelősségére bízott – állatka láttán. Azonnal nevet is adott neki (hogy miért nem magyart, azt azóta sem tudom), James névre volt kénytelen hallgatni ezt követően a kis ajándék-jószág.

Néhány hét sem telt bele amikor elementáris erővel vetődött fel Benedekben a kérdés, amit velünk is megosztott: Miért nevezik tengeri malacnak a tengeri malacot, amikor még úszni sem tud? Sajnos a kérdést – bár rendkívül logikus – a faunában hiányos ismereteimmel megválaszolni nem tudtam. Szerencsére erről az elnevezési anomáliáról James semmit sem tud, ő el van az almahéjjal meg némi sárgarépával most már egy nyúl társaságában a vele közös ketrecben mint társbérlő. Egyébként példamutatóan megvannak egymás mellett.

Megdöbbentő felismerés futott rajtam végig: oda jutottunk, hogy már az állatoktól is tanulnunk kell ???!!!

Mit tanulhatunk egy macskától?

Történt egy alkalommal, hogy a terasz előtti kis virágos kertben megjelent egy kóbor macska, amely valószínűleg a mi macskánk társaságát is kereste. A két állat egymáshoz való közeledése és barátsággá érdemesült kontaktusa – bár egy neműek voltak – napról napra láthatóan erősödött. Ekkor figyeltem meg, hogy a késő délutáni „macskavacsora” után saját állatkánk mindig hagy a vacsorájából a tányérjában. Azt követően nem sok idő elteltével megjelenik „Félix” – mert hogy már nevet is adtunk a jövevény macskának, hisz teljesen hasonmása volt az erre a névre keresztelt macska konzerven látható cicusnak -, és jó étvággyal elfogyasztja a „neki” meghagyott maradékot. Ez így ment napról napra, hétről hétre. Mindennapi vacsorájából mindig hagyott maradékot a mi macskánk „Félix”-nek, aki azt – időben érkezve – jóízűen bemajszolta.

Hmm’, már megint tanulhatunk az állatoktól?

János