Nyugdíjas párok  munkamegosztása

Amíg a családban egy házaspár mindkét tagja aktívan dolgozik, általában a nőkre hárul a háztartási teendők nagy része. A nyugdíjas évek azonban jobb munkamegosztást hoznak, nagyobb az egymás iránti szolidaritás is. Bloggereink, Papa Stefano és Liza elmesélik, náluk hogyan van.

Lassan 45 éve élünk együtt. Felneveltünk két lányt, van két unokánk. Ennyi idő bőven elegendő volt a családi munkamegosztás kialakítására. Ez valahogy már a házasságunk elején kialakult, és a nyugdíjas években bekövetkezett finomításokkal tart ma is. Jól kiegészítjük egymást a nejemmel.

Bevásárlás. Kettőnk közül csak én vezetek kocsit, csak nekem van jogsim, így a vásárlás lassan kizárólagos privilégiumommá vált. Kiderült, itt a filmsláger, hogy „Egyedül nem megy…” nem igaz, egyedül sokkal jobban vásárolok. De igaz az ellenkezője is. Két lóval alig lehet elvonszolni, ha valami ruha-cipő félét kell nekem venni. Így a feleségem általában nélkülem vásárol nekem, csak ha nagyon szükséges a jelenlétem, akkor megyünk együtt. Ilyenkor „kibírhatatlan” vagyok, utálok próbálni, és gyorsan döntök, ha lehet, már a legelső darabnál.

Főzés. Feleségem nem rajong a főzésért, nekem viszont a hobbim a főzés. Alapból én húsevő vagyok, ő inkább főzelék, saláta kedvelő. Így kialakult, hogy amióta nyugdíjasok vagyunk, enyém a főzés – mondjuk - 80 százalékban. Állítólag iszonyú konyhát hagyok magam után, ha főztem, de ezzel nem értek teljesen egyet, mert csak annyi edényt használok, amennyi feltétlenül szükséges. Na jó, lehet, hogy egy kicsit többet. Én nem szeretem, ha a konyhában van, amikor főzök, ő meg nem szereti, ha a serpenyőkben fedetlenül sütök, és itt-ott (talán az egész tűzhelyen) mindent zsírcseppek borítanak. Én utálok mosogatni, ő sem szeret, de megcsinálja. Mint ahogy a takarítást és a mosást is. Enyém még a nehezebb tárgyak mozgatása, az elromlott berendezések javítása, javíttatása is.

Gyereknevelés. A gyereknevelésnél, illetve az unokákkal való foglalkozásnál nejemnek elévülhetetlen érdemei vannak. Fantasztikusan le tudta kötni a gyerekeket, s most az unokákat is. Az én posztom itt is a konyhában van, ha nálunk vannak az unokák, én főzöm meg a kedvenc ételüket és mint sofőr, a szállítási feladatok is az enyémek.

A pénzügyek. A kezdet kezdetén egy borítékba raktuk kettőnk fizetését, azt pedig a szekrénybe. Mindkettőnk akkor és annyit vehetett ki belőle, amennyire szüksége volt, minden ellenőrzés és felírás nélkül. Hamar rájöttünk, hogy ez nem megy, mert valamikor 20-a után kezdett elfogyni a pénz, és nem is maradt a hó végére semmi. Ekkor a nejem vette át a pénzkezelését, közös megegyezéssel. De ez sem bizonyult jó megoldásnak, mert az anyagi problémáink a hó végére megmaradtak. Ezek után én vettem a kezembe a pénzügyeket. Komolyabb reformok után (a költések feljegyzése, tervezés stb.) elég lett a pénz egy egész hónapra, s időnként még félre is tudtunk tenni. Így aztán a pénzügyek intézése véglegesen nálam kötött ki, azóta is én csinálom. Nem mintha nem beszélnénk meg a lényeges dolgokat, de nejem megbízik bennem, s eddig nem is csalódott a gazdasági tevékenységemben. A pénzügyek kiterjednek, a bankszámlára, az egyéb számlákra és minden fizetnivalóra.

Ez a munkamegosztás már majdnem 45 éve tart, és remélhetőleg még sokáig fennáll közöttünk.

Papá Stefano

Így az élet nem nehéz, fele cukor, fele méz

Párommal ketten 145 évesek vagyunk, tíz éve élünk együtt. Képességeink az idők folyamán nem egyformán változtak: neki a járása, nekem a látásom romlott jobban. Életérzésünk szintentartása végett a napi munkamegosztást tökéletesítettük.

Reggelihez a gyogyóbogyókat és a kávét ő tálalja, a teát és a harapnivalókat én. Amíg a gyógytornára megyek, ő készíti az aprólékos munkát igénylő fotóalbumot az elmúlt kirándulásainkról.

Az ebédhez valót én bevásárolom, ő tisztítja meg a sárgarépát, krumplit, stb. és szeleteli mértani pontossággal. A süteményeket én gyúrom, keverem, ő keni egyenletesre a krémet majd szeleteli a készterméket.

A kultúrprogramot kikeresi az internetről, együtt döntünk a részvételről. Én javaslom, hogy milyen ruhát vegyen fel, ő tervezi a legrövidebb útvonalat és vezeti az autót. A könyvklubra a "kötelező olvasmányt" gyorsan elolvassa, én csak az izgalmasabb, érdekesebb részeket, viszont a tartalmát kiegészítésként elmeséli.

A megélhetés költségeit általában én fedezem, a kirándulásaink, utazásaink költségeit pedig ő. Számtalan tennivaló van, amiben kiegészíthetjük egymás életét kérés nélkül is. Bírálatra, kritikára nem pazaroljuk az energiánkat, mert tudjuk, hogy a másik azt csinálja, amit én nem tudnék, vagy csak kevésbé jól tudnék megtenni.

Összességében: "így az élet nem nehéz, fele cukor, fele méz!"

Liza