Mi vár ránk? Beszéljünk róla!

Mit tegyek, vagy tegyenek utódaim, ha majd leesek a lábamról és nem tudom ellátni magamat? Ezekkel a gondolatokkal előbb-utóbb mindannyian szembesülünk.

Először nagyszüleink, majd szüleink korosodásával, az elmúlás felé vezető úttal, és az elmúlásukkal szembesülünk. Akkor, kimondva, kimondatlanul, nincs emberfia, emberlánya, akinek agyán át ne suhanna sokféle gondolat. Ahogyan aztán őszbe/télbe hajlik már a saját életünk is, a magunk mögött hagyott út tapasztalatait valamiféle bölcsességgé alakítva gondolunk arra, hogy mi lesz ha … majd… majd egyszer én esek le a lábamról, és nem tudom már magam ellátni? Így van ez velem is. Habár évek óta szóróm a „morzsákat” utódaim elé, mi tévők legyenek, mit szeretnék, mit akarnék, írom is a „rendelkezéseimet” , folyamatosan, mikor mi jut eszembe. Azért tudom én is, hogy a sorsunk kiszámíthatatlan, és „ember tervez Isten végez”. Adott körülmények között azonban az irányvonalat ki lehet jelölni, beszélgetve, többször is, természetes hangnemben, sőt ismeretségi körömben is beszélgetünk ezekről a dolgokról.

A legfontosabb kérdés számukra és persze nekem is, hogy itthon, vagy szociális öregek otthonába éljem le az életemet, ha már nem tudok magamról gondoskodni. Részemről az itthon maradás a kívánatos, és nem megyek, hacsak nem visznek öregek otthonába, - de akkor már mindegy is, mert nem fogok tudni róla - mondogatom, gyerekeim nagy derültségére. Persze ők is tudják, hogy ezt nagyon komolyan gondolom. Talán nem utópia az elképzelésem az itthon maradásra a körülményeimet figyelembe véve. A szociális gondozás elég jól szervezett lakóterületemen, arra alkalmas gondozókkal, akiket sok éve ismerek is már, akik az otthon élő öregekre figyelnek, segítenek. Rájuk mindenképpen szükségem lenne, hiszen az én gyerekeim is távol élnek tőlem.

Egyébként az öregek otthonát is elfogadnám HA az átlagos (kevés) nyugdíjamból meg tudnék fizetni egy igényeimnek megfelelőt, azaz egyedül lehetnék egy idős otthon kicsi apartmanjában. Ilyenről egyenlőre nincs tudomásom kis országunkban. Olyanról már hallottam, hogy havi többszázezres összegért remekül érzik magukat az öregek egy otthonban, külön-külön kis apartmanokban élve. Ez nekem utópisztikus álom marad.

Ismerőseim egy része szinte megfellebbezhetetlen határozottsággal állítja, hogy ezt a terhet nem rakhatják a gyerekeikre, öregek otthona a megoldás. És éppen azok, akik maguk felneveltek 2-3 gyereket, még 70 évesen is támogatva őket anyagilag, és akik sok-sok éven át becsülettel ápolták idős, fekvő, beteg szüleiket. Őt meg rakják otthonba! Én nem értek ezzel egyet. Egy ember, anya, apa, nem öreg bútor, hogy ha már nincs haszna, „kidobjuk”, törődjön vele más.
Vannak olyan ismerőseim, rokonaim is, akik már nyugdíjasként, vagy még nyugdíj előtt otthon maradtak öreg szüléjük ápolására, mert elmondásuk szerint, nem bírnák szüleiket otthonukból kiszakítani. Ezer és egy áldozattal jár egy ilyen döntés. Ők meghozták ezt a döntést, és végig is csinálták.

Mindez persze az én álláspontom. Másé meg más. Nem akarom, és nem is tudok egyértelműen, mindenkire vonatkozó általános következtetésre jutni. Abban azért biztos vagyok, hogy jó dolog, ha időben elkezdünk beszélgetni ilyen dolgokról, magunkat is beleszőve, az évek múlásával egyre megfontoltabban, áttekinthetőbben látjuk, és láttatjuk a körülményeinket, lehetőségeinket. Így az utódainkat se éri váratlanul egy baleset során kialakult helyzet, vagy betegségből fakadó tehetetlenségünk, és körültekintőbben tudnak dönteni sorsunk felől. Igaz, a helyzet ilyenkor már nem rózsás, de legalább ne megkeseredetten, csalódottan, elviselhetetlen körülmények közé kerülve éljük meg még a még hátralévő időt.

Nos, csak leírtam gondolataimat. Mert régiségek vagyunk és a rohanó idővel mindinkább azok leszünk. Ki tudja mi vár ránk, mit hoz a sorsunk? Kicsit menjünk elébe, legalább annyival, hogy beszélünk róla, családunk, ismerőseink tudják meg, miken törjük néha a fejünket, hogy ezen fejtöréseink milyen gondolatokat ébresztenek bennünk.

Izzy