Nagymama mesél…..

Mint ötunokás, gyakorló nagymama sokszor mesélek az apróságoknak, de érdekes módon újabban nem a mesekönyvet igénylik, hanem a szülők és nagyszülők gyermekkori csínytevéseire kíváncsiak.

Már nem érdekli őket Hamupipőke, Hófehérke, Csipkerózsika, de még a Piroska és a farkas sem. Elsősorban az édesanyjuk, illetve a mesélő nagyszülő gyermekkori történeteire kíváncsiak, és főleg azokat a sztorikat kérik újra meg újra, amelyekben a hajdani kis szereplők a legjobb indulattal szólva is haszontalanok és szófogadatlanok voltak. Valószínűleg a saját, aktuális rosszalkodásaikat szeretnék ilyen módon jótékonyan bagatellizálni.

A 3 és féléves fiú unokám például, akármikor találkozunk, a tésztás paradicsomleves esetét kéri tőlem meseként – úgy tűnik számára megunhatatlanul. Ilyenkor eszembe jut Szabó Lőrinc Lócija is, és próbálom minél jobban kiszínezve elmesélni saját, réges-régi csínytevésemet, átérezve a mindenkori gyerekek aktuális kiszolgáltatottságát. Történt pedig egy napon, hogy a nagymama, úgy 6 éves korában otthon volt, és hosszú tésztás, sűrű paradicsomlevest ebédelt. A 9 éves bátyja egyfolytában piszkálta, nem hagyta enni, és sok mindennel csúfolta. Mivel a nagymama gyerekkorában a gyermekbénulás következtében nehezebben közlekedett, azaz nem tudta volna bátyját utolérni, és jól meghúzgálni a fülét, gondolt egy merészet és a paradicsomlevest hirtelen a testvére fejére borította.

Maga is meglepődött a „bátor” és váratlan bosszún, de már nem volt visszaút. Még ma is előtte van a kép, hogyan lógtak a hosszú tészták az áldozat hajába ragadva, és hogyan kellett szegénynek a kádban, szappannal lemosni a fejéről a „gyalázatot”. Ennél a résznél a kis unokám minden alkalommal hangosan felkacag, és érzem, hogy egyre mélyebben a szívébe zár. Szinte kívülről tudja már a történetet - ha valamit kihagyok,  figyelmeztet rá - mégis mindig újra el kell elmesélnem. Legutóbb a mese végén rám nézett, és azt mondta:  - De jó mama, hogy ilyen rossz gyerek voltál régen!

A mi hajdani, testvéri viszonyunk pedig még javult is az eset után – egyenrangúvá váltunk.

Ha megdobnak kővel …

Köztudomású, hogy a gyerekek még igazán őszinték és melegszívűek. Az öt unokám közül a 8 éves Ákoska különösen tiszta lelkű és mélyen együtt érző emberke, akiben egy csepp rosszindulat sincs. Már 2 éves korában hozta utánam a botomat, ha elvesztettem, és olyan lovagias szeretettel adta át, hogy megvallom, néha bizony direkt eldugtam. A pogácsát imádja – évekig ő volt a kis kuktám a formázásban.

Az elmúlt évben már iskolába járt. Az óraszünetben az egyik nagyhangú fiú osztálytársa direkt elgáncsolta, és jót nevetett rajta. Amikor elmesélte, én - a vallásos gyökereim ellenére - önkéntelenül is rávágtam:  - Ugye visszaadtad, Ákoskám?  Bár nem vagyok híve semmilyen erőszaknak, próbáltam erősködni, hogy máskor ne hagyja magát, és üssön vissza. Úgy éreztem,  ez talán a jövőre nézve is egy belevaló, hasznos tanács  lehet, de igazi, szép leckét kaptam tőle emberségből, amire azóta is sokat gondolok. A következőt válaszolta: - De mama, te nagyon jól tudod, hogy én nem vagyok olyan! Bizony elszégyelltem magam, és eszembe jutott, hogy sokkal többet kellene beszélgetni velük, a saját érdekünkben is.

Néhány hónappal később megkérdeztem tőle, hogy bántja-e még az a verekedős kisfiú. A válasza az volt, hogy mára a legjobb barátok lettek. A tanulság: próbáljunk meg jobban odafigyelni ezekre a nálunk esetenként százszor bölcsebb apróságokra – biztos, hogy rengeteget tanulhatunk tőlük. Nem a vallásos neveltetés határozza meg a jellemet, hanem a velünk hozott őszinte, és feltétlen szeretet.

Magdaléna

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!