Ezek a bugyuta kis versikék magukban hordoznak valamit az élet nagy igazságaiból.

Majdnem úgy történt, ahogy ebben a több, mint 50 évvel ezelőtti emlékkönyvi bejegyzésben áll.  Azzal a különbséggel, hogy az emlékkönyvemet én adtam hatéves unokám kezébe. Együtt nézegettük, némelyik beírást fel is olvastam, tetszettek neki a rajzok, és kíváncsian hajtogatta fel azokat  a titkos, kis behajtott szamárfüleket. 

Meghitt közelségben ülve egymás mellett minden rendben volt egészen addig, amíg ehhez a nagymamás beíráshoz nem érkeztünk. Felolvasva, már az első pár sornál éreztem a gombócot a torkomban, de próbáltam legyűrni, arra gondolva: csak nem fogom egy emlékkönyvi beírás közhelyein elsírni magamat. Mire az utolsó mondathoz értem, már eleredtek  a könnyeim és elakadt a hangom is : nézd, a nagymama sír - olvastam sírva-mosolyogva.  Pannika nagy, kék szemét rám szegezve kérdőn fürkészte arcomat, de nem szólt semmit sem akkor, sem azután.  Nagyon empatikus kis lény, biztos vagyok benne, hogy megértett és elraktározott magának valamit ebből a keserédes jelentből. Valamit, ami szavakkal nehezen kifejezhető érzés, hangulat, öröm és bánat egyszerre.  Ha megkérdezte volna tőlem, miért is sírok, nem tudtam volna  pontosan elmondani.

Most, hogy leírom ezeket a gondolatokat, jut eszembe egy gyerekkori emlék. Kilencéves lehettem, nagymamámmal voltunk látogatóban egy barátnőjénél, egy nagyon idős néninél. Míg ők beszélgettek, én körülnéztem a szobában és megálltam egy festmény előtt, amelyről –akkori szemmel nézve - egy nagyon öreg házaspár nézett vissza rám.  – A nagyszüleim voltak - jegyezte meg a néni, látva, hogy elmerülten nézem a képet. Beleborzongtam. A nagyon öreg néni nagyon öreg nagyszüleit nézve akkor, kilencévesen, érzetem meg először az idő múlását, és megsejtettem, hogy az valami megállíthatatlan, valami végzetesen és elkerülhetetlenül, az élettel együtt járó dolog. 

Akkor, nyolc-tízévesen, amikor egymás emlékkönyvébe írogattunk, még mit sem  sejthettünk a jövőnkről.  Ki gondolta volna, hogy ezek buta kis versikék magukban hordoznak valamit az élet nagy igazságaiból?  „Ha majd sok idő múlva lapozod e könyvet, a múlt emlékéért ejtsz egy igaz könnyet”. Talán ezt a közhelyes igazságot éltem át én is, amikor unokámmal együtt olvastuk és megkönnyeztem e sorokat. De csak egy pillanatra fájt.

Az élet szép, és  megy tovább.

Cecilia