Az idős asszony álmai valóra váltak

Péntek Zsófia 76 éves vagyok, lassan (ahogy falunkban  mondták „kéthetes öregasszony”  77!) leszek.  Életemből az első (legfogékonyabb) 35 évet szülőfalumban éltem, a további 41-et egy iparváros kertes negyedében. Ami a legmesszebb állt érdeklődésemtől, számviteli és gazdasági vonalon dolgoztam, és szereztem különböző képesítéseket. Onnan is mentem nyugdíjba, és végre volt szabad időm, elkezdhettem megvalósítani régóta szunnyadó terveimet, az írást és néprajzi kutatás publikálását.

    Egy apró dunántúli falucskában, középparaszti családban születtem, és nevelődtem a II. világháború keserves éveiben, mire iskolába kerültem, már írtam és olvastam az édesapám jóvoltából. Ő egy rendkívüli  képességekkel és tudással, rendelkező, de testi hibás parasztember volt, családi helyzete arra kényszerítette, hogy nehéz fizikai munkát végezzen egész életében. Rákosi érában kuláksorsra jutottunk, annak minden testi és lelki kínjaival együtt, ami áttételesen édesapám halálát is okozta. Bár általánosban végig kitűnő tanuló voltam, de egyrészt mert kulákok voltunk, és a gazdaságunkban a  munkámat sem tudta  özvegy anyám nélkülözni.

    Egészen 1959-ig - a termelőszövetkezetek megalakulásáig - saját gazdaságunkban dolgoztam „szó szerint” látástól vakulásig. Odahaza állatgondozást, fejést, háztartást, a mezőn szántás-vetést, betakarítást,- nem csak kipróbáltam – hanem napi ismétléssel  végeztem. Mikor megalakult a szövetkezet ugyanazt a munkát végeztem, csak a tsz-ben munkaegységért, és még azon az őszön beiratkoztam a gimnázium levelező tagozatára. Az első két év pokoli nehéz volt, nappal nehéz fizikai munka, este eljárni (sokszor nem is tudtam) órára, 25 km-re. Néha még pénz sem volt az utazásra. Később bekerültem a tsz könyvelésébe, kevésbé volt kimerítő, és 1963-ban sikeresen érettségiztem, de főiskolára, vagy egyetemre csak a mezőgazdaságira kaptam volna segítséget.

   Amikorra megoldottam volna a tovább tanulást, anyám olyan súlyosan megbetegedett nem hagyhattam egyedül (testvérem nem élt már). Maradt minden a régiben az álom álom maradt, dolgoztam és alávetettem magam a  falu íratlan törvényeinek.

  Mivel ekkor már elmúltam húsz éves, „öreglánynak” tekintettek, (nem voltam csúnya, de nem akartam elköteleződni), eddig jó ürügy volt a tanulás. No de mikor végeztem, össztüzet zúdított rám a család, a rokonság, de ilyen kis faluban más is jogosnak érezte, hogy számon kérje tőlem, mit akarok miért nem megyek férjhez. Ha véletlen elszóltam magam milyen terveket dédelgetek, szemembe nevettek, hogy nem vagyok normális. Szülőházam egykori képe

  Csendben maradtam, hallgattam, majd megadtam magam és úgy lett ahogy akarták. Igen, ha most átgondolom hihetetlenül hangzik, de a hatvanas években egy világ háta mögötti faluban ha érettségivel is, huszonévesen „gyáva falusi kislány” voltam., aki nem merte vállalni, hogy kiálljon terveiért és maga alakítsa az életét.

   De még ekkor is lett volna egy kompromisszumos megoldás, hogy ahhoz megyek akivel szerettük egymást, és ő tudta és támogatta is merész terveimet. Ám ez nem felelt meg anyámnak és a családnak. A hajdani nagy gazdaság maradékát nem hagyhattam ott, úgy kellett férjhez menni, hogy a szülői házban anyámmal maradjak házasság után is.

   Én ötven évvel ezelőtt meg is tettem, napjainkban már én még magam sem hiszem el milyen naiv és befolyásolható, irányítható voltam. Elkezdtem egy életet, amit úgy éltem le (és élem ma is) hogy lelki és szellemi téren  tűz és víz voltunk. Soha nem volt lelki társam, akivel megoszthattam gondjaimat. Két gyermekünk született, és csak egyszer álltam a sarkamra, hogy városra költözzünk, a továbbtanulásuk érdekében. Szerencsére jó képességűek lettek, mindegyik diplomát szerzett, és két szép unokám is van.

  Dolgoztam, ápoltam édesanyám, rengeteg feljegyzést (néprajzi, helytörténeti stb.) és naplót írtam, a lelkem mélyén sose adtam fel, hogy  egyszer összegezem és megírom a feljegyzetteket.   A küzdelem közepette elteltek az évtizedek, elérkezett a nyugdíjas kor is. Gyermekeim kirepültek, férjemnek is sok betegsége műtétje volt, anyám teljesen magatehetetlen ápolásra szoruló lett. De azért akkor már mégis maradt szabad „vegyértékem”.

    Elkezdtem jegyzeteimet feldolgozni, irodalmi honismereti és meseíró pályázatokra küldtem el írásaimat. (Először még írógéppel, majd megismerkedtem a számítógép használatával is. Azóta azon dolgozom). Szerencsére elég sok országos és megyei megmérettetésen szerepeltem sikeresen, országos díjakat és elismerést kaptam. Ezek a visszajelzések adták a bátorságot,  hogy saját kötet megjelentetésében is gondolkodjam, hogy a sok jegyzetem  feldolgozásával, az összegyűjtött, megőrzött történetek, novella, vagy vers formában napvilágot lássanak. Azért még nem mertem a saját írásaimat közzé tenni kötetben, hanem családunkban a XIX. század végén élt és alkotott Németh Gyula parasztköltő  (férjem dédapja) életét mutattam be. Az újságokban megjelent és a család hagyatékában, de levéltárban és könyvtárak archívumaiban fellelhető írásait gyűjtöttem össze. Válogattam verseiből, prózájából és bemutattam életét és korát. kötetbe szerkesztettem :  »Valamikor régen”  címmel 2006 -ban megjelentettem. A kis könyvecske sikere úgy a környezetemben, mint a  költő szülőföldjén nagy sikert aratott. Hát ez bátorított fel, hogy a saját írásaimmal is a nyilvánosság elé lépjek, főleg a szülőfalumban még élő, vagy már elfeledett hagyományok közzé tételével, amiben felhasználhattam sok-sok történelmi és néprajzi jegyzetemet.

       Vid község temploma

   Első kötetem: Igaz mesék  címmel 2009-ben jelent meg amit a szülőfalumban Viden óriási érdeklődéssel, szeretettel fogadták úgy a lakosság, mint a község vezetése, már ott akkor kértek, dolgozzam fel a sajnos egyre inkább elnéptelenedő falu történetét. Óriási örömmel, lelkesedéssel fogtam a megvalósításhoz. Sok levéltári anyag átböngészése, elszármazottaktól jegyzetelni, vagy fényképeket, dokumentumokat felderíteni beszerezni a monográfiához. Sokszor 100 éves fényképeket és iratokat kellett olvashatóvá retusáltatni, hogy bemutatható legyen a község élete a századok során. Ez annál is nehezebb volt mert nem volt szakirányú diplomám, a szükséges szakértelmet naponta olvasott könyvek /és internet/ segítségével kellett megszerezni.

   Végül sok álmatlan szorgalmas éjszaka  kemény munkájának eredményeként megszületett legkedvesebb „könyv - gyermekem”: FALUMESÉK  Vid község története. Hihetetlenül jó érzés volt kézbe venni a kötetet ami 264 oldalon megörökítette, amit én az írásos dokumentum és szájhagyomány alapján lejegyeztem. A kötet a szülőföld szeretetét elmélyítő élményt nyújtott az olvasóimnak, ahogy a visszajelzések  sokasága jelezte részemre. Több mint  60 oldal színes és fekete fehér  fényképet és okirat fotokópiáját is megtalálhatjuk a könyv mellékletében.  Azt hiszem nem mellékes tény, hogy ezt  az anyagot egy alig 150-200 lakosú kis falu eseményeiből, történelméből  kellett összegyűjteni. Ajánlását a polgármester (aki szintén a falu szülötte) írta, igazi lokálpatriótaként.Dedikálás könyvbemutatón

   A könyv bemutatójára 2010 szeptemberében került sor, amit az önkormányzat rendezett, de én kutattam fel az elszármazottak címeit, és küldtem el száznál jóval több meghívót részükre. A meghívottak döntő többsége el is jött az ünnepi alkalomra. Egy hihetetlenül szép napot töltöttünk együtt, Olyan vidiek is találkoztak egymással, egykori játszópajtásaikkal, akik  félszázada sem jártak szülőfalujukban, az ország távoli vidékén élnek. Hát az a szombat délután minden képzeletet felülmúlt, nem csak én és családom, de minden résztvevő (visszajelzésekből tudom) számára élethosszig kísérő szép emlék lett. Ez a munka. és a fogadtatása szinte megfiatalított, annyi energiát adott az a sok visszajelzés és kérdés, hogy lesz-e, és mikor folytatás.

   Pedig a magánéletem sohasem, így ebben az időben sem volt kiegyensúlyozott, harmonikus.  Édesanyám elhunyt, gyermekeim messze kerültek.  A férjem sosem volt partner, (rendesen dolgozott, de szabad idejét soha nem velem töltötte, a  hétköznapi gondok megoldásában sosem vett részt)  és ebben az időben már fizikailag is sok segítségre szorult. Már öt éve, hogy lebénult,  teljes ápolásra szorul.

   Mindeközben azért elkészült mese trilógiám harmadik kötete: „Életmesék, sorsforgácsok”  címmel, ami 2012-ben került nyomdába. Ez a kötetem szintén kedvező fogadtatásban részesült, és egyre szélesebb körből kerültek ki olvasóim. De legnagyobb örömmel az tölt el, hogy sokfelé hívnak találkozókra, főképp, hogy idős otthonokban többszörösen visszatérő meghívott vendég vagyok. Egyik, ha nem a legnagyobb sikeremnek tartom, hogy nagyon sok otthonba az egész megyében ismételten visszahívnak, szeretettel várnak. A nekik ajándékozott könyveimet pedig, szó szerint „rongyosra” olvassák.

    2015 őszén megjelent legújabb írásomban az édesapámnak tragikus életét megörökítő, és általánosan pedig a megalázott, kizsákmányolt parasztság életét a szemtanú hitelességével igyekszem bemutatni. Ennek a kötetemnek a címe: Parasztsors. A bemutatott élethelyzetek, tragédiák az 1945 – 1960 - as évek parasztságának valós mindennapjait dokumentálják.  A kötet utolsó fejezete a kor nehézségeinek, történéseinek versbe tömörített lenyomatát mutatják be.

   Jelenleg a hetvenhetedik évem taposom, négy saját és egy szerkesztett kötet az életem termése, de munka, alkotás nélkül nem bírok élni, létezni. Ha anyagi és egészségi állapotom megengedi, szeretnék még verseimből egy kötetre valót kiválogatni és közreadni. Hát itt tartok 2017 telén, azt nem mondhatom, hogy élvezem az életet, de az írás állandó pezsgést és örömöt jelent az életemben, nem marad időm a sikertelenségen, csalódáson, betegségeken töprengeni.

   Kívánom, akinek megadatott megöregedni, ne a gondokon siránkozzon, hanem értelmes és érdekes tevékenységgel tegye ELVISELHETŐVÉ az életet, saját maga és embertársai részére!

N. Péntek Zsófia

Az írás a  Régiségeknek blog 

’Tevékeny, élvezhető időskor’

pályázatának  díjazottja lett.