Egy 40 évvel ezelőtti nigériai "kiruccanás" emlékei

        Ahogy mennek az évek, megszépülnek, kopnak, elfelejtődnek az emlékek. Vajon mire emlékszem 40 évvel ezelőtti, Nigériában töltött 3 évemből?

         26 éves voltam. Befejeztük férjemmel az orvosi egyetemet és ő azonnal kiutazott dolgozni az észak-nigériai Kanoba. Én még egy tanévnyit belgyógyászaton dolgoztam itthon, (mert a gyermekgyógyászaton, ahol szerettem volna, nem volt hely), majd 2 és fél éves kislányommal utána utaztunk. Természetesnek vettem az élet adta lehetőségeket, nem kutattam vagy olvastam utána, nem feltételeztem nehézségeket. Megkaptuk az oltásokat, szedtük a malária elleni tablettákat. Írtam a férjemnek, hogy mikor érkezünk, és elindultunk. Életem első repülős útja volt, kisgyerekkel és két 36 kilós bőrönddel. Ez kb. 4000 km, 6 órás út, 2 átszállással, 3 repülővel!

Kano óvárosa

          Zürichben simán átszálltunk. Rómában viszont sehol nem láttam kiírva a repülőnket. Gondoltam, majd bemondják, mikor, honnan indul az enyém. De nem mondták. Egy órát még türelmesen vártam, aztán meg akartam kérdezni az információt, ami elég messze volt. Csomagokat, gyereket nem akartam cipelni. Szétnéztem, láttam egy beöltözött apácát, gondoltam, ő csak nem lopja el a gyerekemet és rábíztam. Kiderült, hogy máshogy jár az órájuk és már szállnak is be a gépbe. Az volt az utolsó járat Kanoba, legközelebb 1 hét múlva ment oda repülő. Elértük! Már majdnem megérkeztünk Kanoba, leszálláshoz készülődtünk, amikor mindenki csendben lett a gépen, az ablakoknál álltak (kivéve minket, mert nem értettem, mit mondott a pilóta). Kint piros volt az ég, hurrá, apuka tűzijátékkal vár, mondom a kislányomnak. De nem az volt, hanem villámlás, vihar, ami miatt keringtünk a levegőben és nem engedtek leszállni, még az is bizonytalan volt, hogy sikerül-e a leszállás. De ezt csak ott tudtam meg, így végig nyugodt voltam. Férjem várt, bár nem kapta meg az üzenetet, de ez volt a hónap utolsó járata és kijött a magyarokkal, hogy hátha jövünk...

Kano

            Kanoban egy hotelben laktunk fél évig, az állam fizette.  Kano egy hausza sivatagi nagyváros. Nagy dohányos férjem az áprilisi homokviharban fulladt be, egy hónapig kórházban kezelték, (ezt csak utólag mondta el) és akkor szokott le a cigiről, végleg. Fél év múlva az akkori fővárosba, Lagosba költöztünk le. Kevés pénzünk volt, a repülőjegy drága volt, hálókocsis vonattal mentünk északról délre. A 36 órás út sivatagból indult (max. 50 km/óra vonat sebességgel) és az óceánhoz közeledve dzsungelbe ment át. Csodálatos látvány volt! Ablakok zárva, csak a sín volt, körben sűrű, áthatolhatatlan/átláthatatlanul buja növényzet,  és nagy páratartalom.

A modern Lagos

         Lagosban a férjem az államnak dolgozott,  nekem még  pár hónapot gyakornokként el kellett töltenem a sebészeten (égési sérültekkel, urológián és ambulancián) és szülészeten (leginkább fülöp-szigeti kollégákkal teamben). A szülészet felkeltette az érdeklődésemet, bár ott szülésznők vezették az ambuláns szüléseket. Olyan sok szülés volt, hogy az asszonyok még aznap haza mehettek. Az orvosok csak a komplikált, műtétes szüléseknél vettek részt vagy terhességi mérgezéses, eszméletlen állapotban lévő vajúdók mellett.

lagosi asszonyok

             Ebben az időszakban lettem újra terhes. Mondták, hogy elszámoltam, mert nagyobb a terhesség a számítottnál, de én erősködtem, hogy nem. Aztán 5 hónaposan erősen vérezni kezdtem, ultrahang még nem volt, és hogy ne haljak meg, egyik karomban vérátömlesztés ment, (akkor még nem hallottunk a vér útján terjedő betegségekről!) a másikban vetélést megindító infúzió. Iker kisfiúkat vetéltem el, ezért volt nagyobb a terhesség. Lelkileg nagyon megviselt. Egy csodálatos, lelkiismeretes, német főorvosnő volt az orvosom, ott láttam először nőt szülészként dolgozni. Amikor aztán letöltöttem a gyakorlati időket, megkérdezett az akkori nigériai főnököm, hogy milyen szakmát választanék? Mondtam, hogy a szülészetet. Akkorát nevetett, hogy majd leesett a székről! „Maga bármi lehet, csak az nem, ilyen törékeny testtel!” Mert hogy ez ott is férfi szakmaként volt elkönyvelve.

Piac

             A következő fél évben, a rendszeresen szedett malária elleni gyógyszer ellenére, a kislányommal egyszerre, kétszer is maláriások lettünk. 3 napig szinte mérhetetlen láz, hidegrázás (alig tudtunk feküdni az ágyon), olyan gyengeség, hogy ülni is alig bírtunk, de tudtuk, hogy mi a  bajunk, kaptunk rá gyógyszert és a 4. napon már jól voltunk.

            A kislányomat egyszer kórházba kellett vinni, mert ivott az udvaron a gyerekekkel együtt az esővízből, hasmenése lett és akkor éppen kolerajárvány volt. A kórházban csak nekem engedett infúziót bekötni, de ahogy bement a folyadékpótlás, már vittem is haza, mert láttuk az igazi kolerásokat. Kislányom megtanulta az oviban yoruba nyelvet, a piacon ő segített nekem vásárolni. Megállapodtunk a férjemmel, hogy melyik nap, ki megy érte. Egy este jön haza a férjem egyedül. Hol a gyerek? Nem nekem kellett elhozni? Futás az oviba, ami már bezárt. Az óvó néni magához, haza vitte, tőle hoztuk el.

Nigériai barátaink

       10 ágyas luxus magánkórházban kezdtem dolgozni, (ambuláns belgyógyászati ellátást végeztünk), amit csak a gazdagok tudtak megfizetni, a szakács kívánságra főzött és bármikor fogadhattak látogatót, aki ott is alhatott... Volt a főnök, egy kolléga és én. Egyszer a főnök elutazott külföldre egy kongresszusra és ránk bízta a házat. Észrevettük, hogy alig jön beteg. A recepciós  elküldött mindenkit, mert lusta volt dolgozni. Amikor rájöttünk a kollégával, elbocsátottuk és újat vettünk fel. Ezután ismét nagy lett a forgalmunk.

              Hozzászoktunk a víz-és villany kimaradáshoz, a szabályok nélküli közlekedési dugókhoz, ahol az erőszakosabbnak volt előnye, és ahhoz is, hogy esős évszakban a rossz csatornázás miatt akkora volt az úttesten a víz, hogy befolyt a kocsiba. De felejthetetlenek voltak az óceánparti és pálma erdei kirándulások!

közlekedés Lagosban

              Ahogy haza jöttünk, terhes lettem. A férjem úgy kalkulált, hogy lány, fiú-fiú után csakis lány következhet, de FIÚ lett. Kislányom látva az örömünket, a csaknem 6 évvel fiatalabb, növekvő, rosszalkodó öccsének bosszúsan többször említette, hogy „ha az ikrek megmaradnak, te most nem lennél”. Ilyenkor a kisfiam megkérdezte, hogy „anyu, tényleg?” „Hát, nem is tudom – válaszoltam- de jó, hogy vagy!” A gyerekeim azt mondják, ők négyen voltak testvérek.

                Kinti hitetlenkedő főnököm jóslata ellenére szülész lettem, nőként, és 33 évig dolgoztam. A meg nem kapott gyermekgyógyászat helyett többet kaptam: anyákat és újszülötteket is.

               Visszagondolva, nagyon bátor lehettem 40 éve, nem tudom, most vállalkoznék-e rá, de végül is mindig minden megoldódott időben és a rossz események is valami jónak lettek a kiindulópontjai. Ennyi emlék maradt meg a 3 éves afrikai „kiruccanásból”. Most még az akkori negatív eseményeken is mosolygok és örülök, hogy mindez megtörténhetett velem.

Kárméla