Útitárs keresővel találtam az útra

Június közepén 18 napra eljutottam a kulturális világörökség részének nyilvánított Canal du Midire (Déli Csatorna). Franciaország gazdag hajózható belvízi csatornahálózatát napjainkban a nemzetközi idegenforgalom szolgálatába állították. Ezek  egyike a Canal du Midi, mely összeköti  Toulouse-t,- Franciország negyedik legnagyobb városát - a Rhone folyó földközi-tengeri torkolatával.

Egy francia útitárs-kereső honlapon találtam rá a francia hajótulajdonosra, aki egész évben a hajóján él, de tavasztól őszig két-három-négy útitárssal rója a Toulouse és a Sete, vagy Agde közötti távot, ahonnan a Rhone folyón keresztül tovább lehet hajózni a közép- és észak-franciaországi sűrű csatornahálózat, illetve a hollandiai, belga, németországi, vagy svájci uticélok felé is.

Toulouse

Toulouse-ba nincs közvetlen járat Budapestről, én a Lufthansával mentem müncheni átszállással. Késő esti érkezés után az éjszakát már a Toulouse belvárosában, a Canal du Midin álló, Domiflot nevű hajón töltöttem. Másnap ebéd után érkezett meg La Rochelle-ből, az Atlanti óceán nagy kikötőjéből velem egykorú útitársnőnk, s a hajón való elhelyezkedése után el is indultunk hármasban Dél felé a csatornán. Azaz nem is hármasban, hanem négyesben, hisz a kapitány öreg csau-csauja is a fedélzeten élt. Chouchou (kiejtve Susu) az egész csatorna sztárja volt, mindenki megcsodálta, sokan fényképezték a hajókról és a partokról is a kis oroszlánnak becézett kutyaszépséget.

Chouchou, az útitárs

Az indulás előtt, a délelőtt folyamán volt idő a sokhidas Toulouse-ban a városnézésre. Az Airbus hatalmas gyáráról világszerte ismert várost, Franciaország harmadik legiparosodottabb városát nemcsak a tengeri kikötő Bordeaux-ig hajózható Garonne folyó szeli át, hanem a Canal du Midi is. A Belváros kanyargós, szűk utcáiban olyan az ember érzése, mintha valahol Katalóniában járna, még a kétnyelvű utcanévtáblák okszitán feliratainak spanyolos, katalános nyelve is ezt sugallja. Akárcsak Korzikán, itt is érezhető, hogy viszonylag nem régen hódították meg ezt az országrészt a francia uralkodók, s terjesztették el a francia nyelvet.

A 240 km-es vízi út legnagyobb részét százéves platánsorok szegélyezik, ill. szegélyezték. Hat éve egy gombabetegség támadta meg ezeket a famatuzsálemeket, amelyek árnyékukkal a perzselő nyári napokon elviselhetőbbé teszik a hajózók és a hajón élők életét. A több mint 44 ezer fából 14 ezer elpusztult platánóriást már kivágtak és elégettek, mivel a tudósok egyelőre nem találtak gyógymódot a fapusztulás megakadályozására. Egyes szakaszokon megkezdődött a kopárrá vált partok más fafajtákkal való beültetése. Persze ahhoz, hogy ezek majd árnyat adjanak a hajósoknak és a parton bicikliző, gyalogló turisták százezreinek, még egy-két évtizedet várni kell. Minden esetre egy pár éven belül e vidék arculata egészen megváltozik a platánfasorok eltűnésével. A XVI. században a 240 km-et a selyemtermelés fontossága miatt eperfával ültették be, amiket a selyemipar megszűnése után kivágtak, s nyárfával pótoltak. Csak a nyárfa korszak után kezdődött, kb jó 100 éve a platánkorszak.

Languedoc, szőlőültetvény

A hegyes, dimbes-dombos vidéken sok száz patak és folyó rohan a Földközi tenger felé, ezeket mind hosszabb-rövidebb hajózható csatornahidak ívelik át. Toulouse-tól lefelé már kezdtek aratni a búzaföldeken, sokfelé lehetett látni kukorica és napraforgó mezőket is, és persze minden felé, amerre a szem ellát, szőlő és szőlő. Languedoc, az okszitánok földje, az iparosított borszőlőtermelés legnagyobb központja francia földön. A szőlőkben mindent a gép csinál, embert nem látni sehol. Innen látják el az egész világot francia tömegborral. Ahogy távolodunk Toulouse-tól és közeledünk a Földközi tenger felé, egyre ritkábbá válik a búza, a kukorica és a napraforgó, s egyedül csak szőlőt látni minden felé, s e monokultúra mellett persze megjelenik időnként az olajfa, s mindenütt nő a füge, még a csatorna partján is, s hát egyre több a pálmafa is. A változatosságot néhány akácfa és tölgy jelenti.

pezsgőzés a hajóskapitánnyal

Amikor a csatornán egy este Castelnaudaryhoz (Kasztelnodari) értünk olyan viharos lett a szél, 70 km-es széllökések is voltak, hogy 24 órára lezárták egy baleset után a zsilipeket, ezáltal a Canal du Midin való hajóforgalmat is leállították. Igy itt két éjszakát töltöttünk, mielőtt tovább indulhattunk. Volt idő a dombtetőn épült kisváros megtekintésére. Az első reggel, amikor felébredtünk, s a reggelihez készülödtünk a hajón, idegenlégiósok végeláthatatlan oszlopai futottak el a kikötőben a hajónk mellett, a város szélén lévő kaszárnyáik felé. Ez az Idegenlégió fő kiképzési központja. Mindenféle bőrszínt láthattunk, s mindenféle nyelvet hallhattunk a párosával futó fiatalemberektől. De Castelnaudaryt nem az Idegenlégió, hanem  inkább a cassoulet-je (kasszulé) tette világhírűvé. Meg is rendeltünk egy cseréptállal ebből a száraz fehérbabból készült főzelékből az egyik, erre specializálódott étterem-boltból, mégpedig libahúsosat. Tényleg nagyon finom, s nagyon emlékeztet a mi sóletünkre.

Carcassone

A Canal du Midi talán leghíresebb városa Carcassone, a világörökség része, ami az Eiffel torony, az idegenforgalom változatlan első helyezettje után a leglátogatottabb turistalátványosság Franciaországban. A modern várostól jó 2-3 km-re egy magas dombtetőn tornyokkal sűrűn megtűzdelt bevehetetlen magas városfallal körülvett óvárosba csak három kapun lehet bejutni sok lépcső, meredek kaptatók megmászásával. Egész Franciaországban itt van a leghíresebb  július 14-i  tűzijáték, mert a kopár, meredek hegyoldalt a magas városfalról tűzesővel borítják be, s ilyet máshol nem tudnak produkálni.

Jó 150 évvel a Canal du Midi elkészülte után megépítettek egy kiegészítő csatornát Narbonne, ill. egy, a városhoz közeli földközi tengeri kikötőig. Ezen tettünk egy kitérőt Narbonne-ba, melynek éke az érseki palota és a vele egybeépült XII. századi katedrális. A Canal du Midi vége felé van még egy magas dombtetőre, az Orb folyó fölé épült nagyváros, Béziers (Bézjé), mely XII. századi templomaival, palotáival, s középkori óvárosával büszkélkedhet. A girbe-gurba, emelkedő-süllyedő, rendkívül szűk utcák házai ma már főleg arabok által lakottak, az arab városokra jellemző boltokkal, kávéházakkal, éttermekkel.

A csatorna igazi ékei a kis falvak, amelyek a csatorna két partján, vagy a csatorna közvetlen szomszédságában vannak XII., XIV. századi templomaikkal, szűk, kanyargós kis utcácskáikkal, hétvégi piacaikkal. Ezek közül a leghíresebb Le Somail (löszomáj), ahol a milliárdosok luxushajói szeretnek tanyát verni.  De nekem leginkább Capestang (Kápesztan), Argeliers (Árzsöljé), Colombiers (Kolombjé) és Trebes (Treb) tetszett.

Trèbes

Hajózásom utolsó napjaiban ismerkedtem meg négy magyar házaspárral, akik két hajót béreltek, s velünk egy irányban haladtak Carcassone felé. Az egyik zsilipnél angolul szólítottam meg őket, ami itt a hajósok döntő többségének az anyanyelve, vagy első idegen nyelve. Csak azt akartam megtudni, melyik oldalra akarnak állni a zsilipben, hogy tudjam, melyik oldalon készítsem a hajónkon a kötélzetet a kiugráshoz. Amikor a megszólított hölgy magyarra fordította férjének a kérdést, mondtam, hogy beszélhetünk magyarul. Egy budapesti vállalat igazgatója és felesége volt a megszólított. Ők már korábban egy közép-franciaországi hasonló hajóutat végigcsináltak egy másik hajózható csatornán. Navigare necesse est! (Hajózni muszáj!)

• folytatás következik

Mihály