Kelly digitális rajza

Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy hozzászürküljek  az átlaghoz.

Általános iskolában jeles tanuló voltam. Szorgalmas,  de nem túl lelkes. A külvárosi iskolában elég gyenge tanáraink voltak, nemigen tudták felkelteni az érdeklődésemet. Hatodik osztályban új tanárt kaptunk magyarból, egy fiatal, az egyetemről nemrég kikerült nőt. Az irodalmat addig is szerettem, de attól kezdve, hogy ő tanította, imádtam. Olyan érdekesen, magával ragadóan tanított, azt hiszem a verseket is akkor kezdtem megszeretni. Minden óráját élveztem és vártam, lelkesen jelentkeztem, nagyon szerettem volna, ha észreveszi, mennyire rajongok érte és az irodalomért.

Egyik órán azt kérte, hogy mindenki szakítson ki a füzetéből egy lapot, hajtsa félbe és írjon rá két nevet: azét, akit az osztályban a legjobban szeret, és azét, akit a legkevésbé. Azt is írja oda, hogy miért. Nem fűzött semmilyen magyarázatot hozzá. Nem értettem, hogy mindennek mi a célja, de tetszett, valami izgalmas, és merőben szokatlan dolog volt ez abban az unalmas iskolában.

Miután beszedte a cédulákat, csoportosította, összegezte és bejelentette a végeredményt: A legtöbben az osztályból  Váci Julit kedvelik, a legkevésbé pedig  Stolzer Ceciliát, azaz engemet. Az indoklás: mert kényes. Új időszámítás kezdődött az életemben, úgy mentem haza aznap, hogy engem utálnak az osztályban. Egy világ omlott össze bennem. Szörnyű, nyilvános ítélet volt, és nem lehetett megfellebezni.  Ez a kényes szó valami olyasmit jelentett akkoriban, hogy más, mint a többi. Az Anyukám által varrt ruháim, a Nagymama által kötött mellények talán picit szebbek lehettek a többiekénél...

Attól kezdve gyűlöltem az iskolát, azaz az iskolába járást. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy beleszürküljek az átlagba, hogy  semmiben ne különbözzek a többiektől, hogy nehogy kitűnjek valamivel. Otthon nem mertem elmondani, hogy mi történt. Nagyon szégyelltem. Valamit mégis megsejthettek, mert nyolcadikban átírattak egy másik iskolába. Ott valósággal újjászülettem, megszabadultam annak a felmérésnek a rám rakott terhétől. Az elszürkülni vágyás azért még sok éven át kísértett.

A fiatal tanárnő pár év múlva otthagyta a tanítást, újságíró, majd jó-nevű írónő lett. Az azóta eltelt mintegy hat évtized alatt időnként eszembe jut ez a történet és megpróbálom a helyére tenni. Ma úgy látom, hogy a felmérés nem volt több ártatlan kísérletnél, amiről talán olvasott, hallott valahol, tetszett neki és ki akarta próbálni. Talán csak ujjgyakorlat volt, előtanulmány későbbi novelláinak hőseihez.  Bizonyára nem gondolt bele, és azóta se tudhatja, hogy az a kis játék évtizedekre kiható nyomot hagyott egy tanítványában.

Cecilia