Ágai között madárfészkek bújtak meg, galambok burukkoltak, szarkák csattogtak.

Kertünk ékessége, szép sudár Colorado fenyőnk ma már nem áll: a szélvihar kicsavarta, és a házunk előtti elektromos vezetékekre döntötte.

40 éven át növekedett, terebélyesedett, ágai között madárfészkek bújtak meg, galambok burukkoltak, szarkák csattogtak, vezércsúcsán rigók daloltak. A fa alá hullott, apró tojáshéjakból tudtuk meg: kikeltek a kicsi fiókák.

Tavaszi virágzásakor finom illatú, sárga por borított be mindent. A frissen sarjadt, új ágacskák ezüstös zöld színükkel, megújult reménnyel hívogatták az értő tekinteteket. Sokan megálltak a kerítésnél, nézték a friss, hosszúkás, puha tűlevelű ágakat, gyönyörködtek a fa szép formájában. Vagy kérdezték: milyen fenyő ez, hogyan lehet szaporítani, hol lehetne ilyen csemetét venni?

Nyáron, a járda fölé nyúló ágai alá, az árnyékába húzódhatott, aki arra haladva megállt egy kis pihenőre. Egy váratlan eső elől is óvta a járókelőket, vagy felfogta az ónos esőt, alatta nem csúszhatott el senki.

Az ősz megérlelte karcsú tobozait, amelyek a szeptemberi langymelegben egyszer csak szétpattantak, pikkelyei és a kicsi, szárnyas magvak vidáman köröztek, pörögtek-forogtak a levegőben, beterítve a járdát, kerti utat, virágokat.

Gyönyörű volt télen, a fehér hó elegáns köntösbe öltöztette, a szél himbálta havas ágait. A fenyő állt, méltósággal, szilárdan. Egészen pár nappal ezelőttig. A megdőlt fa elszakíthatta volna a vezetékeket, komoly veszélyt jelentett. Ki kellett vágni.

A katasztrófa-védelem szakemberei, a tűzoltók késő este érkeztek darus kocsival, fényszórókkal. Összehangoltan dolgoztak, pontosan, gyakorlott mozdulatokkal – mégis minden fontos elemre odafigyelve. Vigyáztak, hogy ne szakadjanak el a vezetékek, ne sérüljön kerítés, sövény, növendék fügebokor.

Amikor felvijjogott a láncfűrész, összerezzentem. A szép, egészséges fenyő élete itt megszakadt. Összeszorult a szívem, dideregtem, tehetetlennek éreztem magam. Tompa puffanással egymás után hullottak az úttestre, járdára a levágott, vastag ágak, szállt a forgács, a fényszóró pászmájában rezegtek, szállingóztak a fűrészpor apró szemcséi. Az estét gyantaillat töltötte be. A fenyő így búcsúzott tőlünk.

Éjfél lett, mire a tűzoltók végeztek a munkával, visszakapcsolták az áramot, összeszedték a szerszámaikat, csöndesen elköszöntek. Lányommal, unokámmal álltunk a levágott ágak tengerében, a fatörzs földarabolt torzói közt. Néhány szomszédunk is kijött az utcára és mintha mi sem lenne természetesebb, az éjszaka közepén segítettek a hatalmas ágak, gallyak összegyűjtésében. Miközben magas halomba raktuk a puha tapintású, illatos ágakat, próbáltak vigasztalni, együtt éreztek velünk. Elmondták, mennyire szerették ezt a szép fát. Hazafelé tartva, a sarkon befordulva rögtön a fenyőfát látták meg – és mintha már haza is értek volna.

Délután, amikor a járdát takarítottam, többen odajöttek, érdeklődtek, mi történt a fával és kértek belőle néhány ágat. Az óvodából hazafelé tartó gyerekek nézegették az évgyűrűket és fenyőmagokat gyűjtöttek.

Ha a kis fenyőágakat koszorúba kötik, vagy csak az erkély elárvult virágládáiba szúrják, mintha egy kicsit tovább élne a kedves fa. Az óvoda kertjébe elültetett magokból tavasszal talán kikel egy kicsi fácska: a fenyőnk újjászülethet.

Fodor Anna