Már nem vagyok egyedül.

Ebédkészítés közben megszólal a kaputelefonom.

• Ki vagy? - kérdezem. A válasz - Én.
• Nyitom is az ajtót, pár pillanat és szinte berobog hozzám a fürgelábú, egyik legkedvesebb családtagom, kis unokám.
• Szia mama! Egyedül vagy?- kérdezi
• Most már ketten vagyunk, mert te is itt vagy.
• Hoztam neked valakit - hadarja és kotorászni kezd a táskájában.
• Nekem, Te ? Ráadásul Valakit? No, muti…
• Előbb hunyd be a szemed, majd szólok, ha kinyithatod. Pár pillanat és máris felhangzik a varázs-szó: „Csiri-bí, csiri-bá” – nyithatod!
• A meglepetés, kis asztalomon, kérdő tekintettel, összekulcsolt mancsokkal bámul velem szemben: egy kicsi, plüss majom-figura. Tanulmányozom formáját, arckifejezését, ami valóban csodálkozást fejez ki. Meg sem szólalok, kisunokám már is folytatja:
• Ő Maki, aki azért jött hozzád, hogy ne légy egyedül. Ő egy különleges lény. Mindent megért, amit mondasz neki, és ha sokáig nézed, még beszél is hozzád. Hogy mit mond, azt neked kell kitalálnod. Mit szólsz az új barátodhoz?

Ennyi meglepetéstől, szinte szóhoz sem jutok. Valami köszönet-félét rebegek, miközben kisunokám körbe-körbe forogva keresi, majd megtalálja új barátom tartózkodási helyét, ami a rekamié felső párnázott része. Maki barátom onnan nézi a körülötte levő tárgyakat, a falon levő gobelineket, festményeket. Neki itt minden új, akárcsak nekem ő! Üdvözlöm hát, nagy szeretettel Makit, mint barátomat, kinek érkezését illő megünnepelni. Unokám segítségével „terülj asztalkát” varázslunk, kis tányérokkal, poharakkal. A süti fogyasztása után málnaszörppel koccintunk a Maki, és magunk egészségére.

Ezek után, tudom, hogy nem vagyok egyedül. Rátekintek a barátomra, Makira,  és máris sorolom neki problémáimat, örömeimet. Ő  mindannyiszor türelmesen végighallgat, s ha nagy a csend kis szobámban, még biztató szavait is hallani vélem.

Kis unokámnak igaza van. „Mindig kell egy barát.”

 Zsazsa