Forrás: Fortepan, SOTE Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika, 1972

Megszűnt a külvilág, csak a kisbabámat láttam...

Sorozatunkban bloggereink szülésük történetére emlékeznek vissza. Elsőként Fodor Anna írását olvashatjuk.

Minden nő életében meghatározó élmény a várandósság és gyermekeinek születése. A fogantatás a természet csodája: miért pont akkor és úgy kezdődik el egy élet? Hogyan alakul át az anya szervezete úgy, hogy képes legyen egy kicsi emberke kihordására és világra hozására? Olyan szerencsés vagyok, hogy ezeket a kérdéseket, felnőttként, feltehettem az édesanyámnak, szüleimnek.

A második világháború véget ért, de a szüleim számára nem érkezett el a szabadság, mindketten hadifoglyok voltak egy szigorú, katonai fogolytáborban. És ekkor kopogtattam én. Nem volt semmijük a puszta életükön és az igaz szerelmükön kívül. Mégsem gondoltak arra, hogy ilyen körülmények között csak felelőtlenség lenne egy kisbaba vállalása. A szülés idejére kórházba vitték édesanyámat, ahol emberinek nevezhető körülmények között hozott világra engem. A súlyom 3 és fél kg volt – miközben ő csak 34 kiló !! Csont és bőr… Ő táplált és gondozott, életben tartott. (Használt, szakadozott katonasági lepedők széléből varrt pl. pelenkákat számomra.) Már majdnem 1 éves voltam, amikor végre hazajöhettünk.

Szüleim

Szegénységben, de szerető családban nőhettem fel, egészségesen. Legalábbis így hittem. Aztán a várandósságom idején kiderült a méhem fejlődési rendellenessége, ami miatt kétségessé vált, hogy ki tudom-e hordani a terhességet. Rémülten gondoltam arra, hogy talán sohasem lehetek anya. A férjem – mint oly sokszor – biztatott és mellettem állt. – Te csak ne félj, ez a kisgyerek meg fog születni! Megnyugodtam és bizakodtam. És elérkeztünk a 9. hónap végéig.

Az orvosom már kezdet kezdetén határozottan megmondta, hogy csak császármetszéssel hozhatom világra a gyermekemet – mindkettőnk biztonsága érdekében. A ’70-es évek elején még nem voltak ultrahangos vizsgálatok, nem álltak rendelkezésre olyan diagnosztikai eszközök, amelyekkel pontosan meg lehet határozni a baba elhelyezkedését, így is biztosítva a szülés zavartalan lefolyását. A baba szívhangját egy keskeny, tölcsér alakú eszközzel hallgatta az orvos és a szülésznő.

Kitűzték a műtét napját, felkészítettek és előkészítettek (beöntés, borotválás …. pont ott), és bizakodva-szorongva várakoztam.  Végig éreztem az orvosok, a nővérek együttérzését, támogatását, humoros biztatását. A viccelődés a műtőben sem ért véget, a maszk mögül vidám tekintettel biztatott az operáló orvos, az arcomat simogatta az altató orvos, a szülésznő pedig még egyszer elismételtette velem a neveket: ha fiú lesz,… ha kislány …. Így aludtam el. Akkor még mélyaltatásban végezték a császármetszést, nem hallhattam, amikor a kisbabám felsírt, sem az örvendezést, hogy egészségesen jött világra. Mindezt csak utólag mesélték el, boldogan és tiszta örömmel.

A férjem sem lehetett ott a műtőben, nem lehetett tanúja gyermekünk első sírásának, nem vághatta el a köldökzsinórt, nem tarthatta a tenyerén. Akkor. Később viszont annál nagyobb szeretettel pólyázta, pelenkázta, ringatta, tologatta.

Férjem a babával

A szülés utáni órákból két dologra emlékszem intenzíven: szerettem volna meglátni a kisfiam arcát és a friss, műtéti sebre helyezett súlyos homokzsák okozta erős fájdalomra. Születése után 3 órával hozták oda a kisfiamat, szépen megfürdetve-megfésülve, pólyában. Bár még csöpögött az infúzió, a karomban tarthattam legalább 20 percig. Megszűnt a külvilág, csak őt láttam, őt néztem. Számolgattam a kis ujjacskáit, fürkésztem gyűrött, öreges vonású kis arcocskáját: vajon kire hasonlít? Újszülöttként is, néhány napos kisbabaként – és később is - is teljesen a férjemre hasonlított.

Két és fél év múlva megszületett, szintén császárral, a ’kistesvéjke’. Akkorra már tudtam, mire kell számítanom, minden sokkal rutinosabban ment – bár nem problémamentesen. Majdnem öt hónapot kellett kórházban, mozdulatlanul feküdnöm, hogy a terhességet ki bírjam hordani, miközben a férjem otthon gondozta a kétéves ’nagyot’. A második babával is elérkeztünk a 9. hónapig – életem végéig hálás leszek a kezelő orvosoknak, nővéreknek a gondozásért, szakszerű támogatásért. A műtét előtti napon alá kellett írnom, hogy – a veszélyes helyzet miatt – nem lehet több gyermekem.

-És ezt pont én írjam alá? És mi lesz, ha ez a baba is kisfiú lesz? Akkor már nekem sohasem lehet kislányom? – kérdeztem az orvostól.

-Rosszul tette fel a kérdést. Az igazi kérdés az, hogy ezt a kettőt akarja felnevelni, vagy három árvát akar itthagyni? – válaszolt az orvosom, majd a megdöbbenésemet kihasználva a kezembe nyomta a tollat és határozottan az űrlap aljára mutatott.

Forrás: Fortepan, 1970

Aláírtam. Gyönyörű kislányom született, életerős, egészséges. Boldogan tértem haza a kórházból, öthónapi távollét után. Újra együtt lehettünk mind a négyen! A harmadik baba utáni vágy azonban sokszor elkapott. Elnéztem a bölcsőben alvó kicsit és tudtam: ezt az érzést csak most élhetem át, utána soha többet … A sors viszont kegyes volt, mert – mintegy kárpótlásul – az egyik szomszéd kisbabát is szoptathattam a sajátom mellett. (Édesanyja megbetegedett, az újszülött baba nem tudott cumisüvegből szopni, állandóan sírt és rohamosan fogyott, kórházba kellett volna vinni. De ott voltam én, segíthettem. Annyi tejem lett, amennyi a két kicsinek kellett.) Így lett egy ’harmadik’ babám is – és egyszerre elmúltak a borús gondolataim.

A várandósságok idején, a szülések és a hosszú kórházi tartózkodás alatt is mindvégig biztonságban éreztem magam. Az orvosok nem csak szakszerűen elláttak, hanem biztattak, támogattak, ha kellett megnevettetek, hogy bizakodva várjam a csodát: gyermekeim világra jöttét. A csecsemős nővérek külön foglalkoztak az első gyermekes kismamákkal: megmutatták a köldökcsonk kezelését, a biztos fogásokat. Odafigyeltek a szoptatásra, praktikus, személyre szabott tanácsokat kaptunk és főleg biztatást: fog ez menni! Minden etetés után mosolyogva jöttek a „mérlegelési naplóval", sorolták, hogy melyik baba hány grammot szopott. Naponta fürdethettük és öltöztethettük a kisbabánkat, gyakorolhattunk. A természetes úton szült anyákat 5 nap után, a császárosokat 8-10 nap után engedték haza a kórházból.

Fodor Anna