Egy magányos, idős asszony emlékei

 –  Megvegyem ezt a rúzst?  De van már annyi otthon, lehet, több is, mint itt.

Egy idős asszony áll mellettem az üzletben a polcnál, ahol éppen határozatlanul keresgélek. Ránézek, azt fürkészve, hogy vajon hozzám szól-e, vagy csak úgy magában morfondírozik, s mivel nem tudom eldönteni, válasz helyett rámosolygok. Biztatásnak veszi és tovább mondja, keserűséggel a hangjában:

 – Nekem már csak ez maradt, hogy ide lejöjjek a boltba, és nézelődjek, néha veszek valami apróságot. Valamikor egy nagy illatszerboltban dolgoztam, olyan vevőim voltak, mint a Bessenyei, meg a Básthy. Azt nem lehet elmondani, hogy az milyen csodálatos volt. Fiatal voltam,  dús, hosszú szőke hajam volt, de nem ám festett.

– A közelben volt a színház ? - kérdezem, és közben jobban megnézem. Nyolcvanon túl lehet, de a vonásain látszik, hogy tényleg  szép lehetett. Ki van festve, a szája halványan, de a szemhája erős világoskékkel van beszínezve, ahogy anno, 40 évvel ezelőtt volt divatos.

– A Váci utcában volt az üzlet, közel volt a Katona József színház. Onnan jöttek be a színészek, szerettek a jó illatú üzletünkbe bejárni. A Bessenyei mindig megkérdezte tőlem: jött-e valami új, finom áru ? És én mindig félretettem neki egy illatos szappant, vagy egy finom arcszeszt, mert akkor nem volt ám mindig kapható ilyesmi, sokszor csak a pult alól.

Nézem a kezét, ráncosak az ujjai, de szép, hosszú körmei ki vannak festve élénk pirosra. Közben arrébb megyek, arckrémet keresek és jön utánam. Szomorúan, halkan beszél hozzám.

– Már csak ennek élek, az emlékeimnek. Nem maradt már nekem semmi, amiért élni érdemes. A fiamék és az unokám elmentek, messze, abba az Angliába. Egyedül maradtam. Ide járok le, ebbe a boltba, mert itt olyan sok, szép áru van, és mindent megnézek, nem szólnak rám, ismernek az eladók, meg van sok ember is itt mindig.

 – Nem járnak haza a fiáék? - kérdezem. Ódivatú, kockás kabát van rajta, szemellenzős sapkával, ami alól félhosszú szőke haj látszik ki.  Csinos lehetett valamikor.

 – Jönnek nyáron, egyszer egy évben. Itt veszek nekik  shampont, meg a szappant, amit szeret a kis menyem, mert ott kinn nagyon drága, abban az Angliában. Fátyolos lesz a hangja, ahogy ezt mondja.

– Elmentek mind, én meg itt vagyok egyedül, betegen. Ha nem  jövök ki a lakásból, hétszámra nem látok embert.

Már majdnem sír. Közben odaér egy fiatal kis eladónő, rakodik  a  polcokon, hallotta, amit mondott. Kedvesen szól hozzá:

 – De hát muszáj volt elmenniük, Ilonka néni!

 – Dehogy volt muszáj, volt munkájuk, mindnek.

  – Csak biztos nem jutottak az ötről a hatra – replikázza az eladónő.

Az idős asszony leveszi a szemüvegét, elővesz egy  nagy vászonzsebkendőt és megtörölgeti a szemét, aztán visszateszi a szemüvegét és rám néz.

–  Megveszem mégis ezt a rúzst, aztán legfeljebb elajándékozom, ha jön hozzám valaki. Addig is nézegetem, kirakom a fürdőszobába a többi mellé, és olyan, mintha megint fiatal lennék és ott lennék az illatszerboltban, ahová mindig bejöttek a színészek. Egy kicsit udvaroltak is nekünk, fiatal lányoknak, jobban érezték ott magukat, mint a sötét színházi büfében a kifestett színésznők között.

 Végül, látom visszateszi a rúzst a polcra.

–  Megyek haza vacsorázni, ma még csak reggel ettem, nincs kedvem egyedül enni. Itt jó meleg van és kedvesek az emberek. Isten áldja.

Utánanézek. Nagyon lassan megy, csoszog. Egy vörös rózsás, műanyag táska van a kezében.

   Cecilia